Too Darn Hot (=istenverte meleg) – egy duplán forró jazzest, avagy a Pocsai Kriszta Quartet koncertje a BJC-ben 2012. június 29-én Szöveg: Márton Attila Fotók: Csécsi Attila
Még csak ízelítőt kaptunk a rekkenő hőségből pénteken este, de mire ezeket a sorokat olvassák már annak is örülni lehet, ha valaki bekapcsolja a honlapunkat. Azért remélem, hogy lesznek ilyenek… Jómagam örömmel számolok be erről a fergeteges jazz eseményről, amelyhez hasonló a főszereplő bevallása szerint is évekkel ezelőtt volt utoljára, már ami a kvartett felállást illeti. De egyébként is rendkívüli módon hiányzik a hazai jazz palettájáról ez az ízig-vérig jazzénekesnő, aki – miközben a vokális jazz legjobb hagyományait folytatja – nyitott minden zenei műfajra és jó néhányban nagyszerű eredményeket mutatott fel.
Higgyék el nekem több mint félévszázados ismeretanyaggal a hátam mögött, hogy Pocsai Kriszta kis hazánkban jelenleg egyedüli képviselője a klasszikus értelemben vett jazz vokálnak. Tény, hogy manapság hihetetlen túltermelés van „jazz” énekesnőkből (az erősebb nem képviselői lényegesen kevesebben vannak) itthon és külföldön egyaránt. Órákig sorolhatnám a kifogásaimat (igaz, hogy mindez elmondható a hangszeres zene vonatkozásában is), véleményem szerint a műfaji határok ilyen mértékű elmosása tulajdonképpen senkinek nem használt. Neveket szándékosan nem mondanék, mert senkit sem akarok megbántani, azok az olvasók, akik figyelik a műfaj alakulását, úgyis tudják, miről beszélek. Mindenesetre alighanem egyik kezemen megszámolhatnám, hogy kik minősülnek jazzénekesnőnek a hazai jazz szkénében. Még dicséretes, hogy egyikük-másikuk őszintén bevallja, hogy produkciójának nem sok köze van a jazzhez, holott – jobb híján – oda skatulyázzák be…
Krisztát egyébként csaknem másfél évtizede ismerem. Azonnal feltűnt bámulatos affinitása a jazz műfajhoz, azon előadói és személyiség-jegyek, amelyek elengedhetetlenek egy vérbeli jazzénekes számára. Emlékezetes koncertjeinek sorát vettem fel a rádióadásokból: az egyik legkorábbi ilyen egy előrehozott 25. születésnapi koncert volt 2000. március 10-én a Márványteremben, ahol Cseke Gábor, Oláh Zoltán és Jeszenszky Gyuri kísérték, sőt még Tóth Sándor tenoron is közreműködött. Külön fejezetet érdemel Kriszta rádiós munkássága. A márványtermi és zsámbéki koncertek „háziasszonyi” feladatainak kifogástalan ellátása mellett ügyes riportere volt a különböző jazz műsoroknak, beleértve a honlapunkon is szereplő „Világsztárok Magyarországon” c. sorozat adásait is, ahol a legendás jazzkoncertekkel kapcsolatos élményeikről kérdezte a szem- és fültanúkat (köztük engem is vagy 20-25 alkalommal). Igazi rádiós személyiség volt: nemcsak szép hangja, jó kiejtése, nyelvtudása alapján, de széleskörű ismeretei révén a hazai és nemzetközi jazzvilág vonatkozásában, nem is beszélve a „szakmabeliekkel” való személyes kapcsolatairól. A mindig mosolygó, örök optimista Kriszta jól „hasznosította” a kényszerű pauzát: megtalálta otthonát, párját (Frey Gyuri személyében, aki maga is szakmabeli), kislánya született (mint mondta nagyon szeret „babázni”) és végre elkészült a saját neve alatti „Home at Last” (Végre otthon) c. albuma. Alkalmanként vissza-visszatér a pódiumra pl. pár hónapja a Moha klubban Szakcsi Lakatos Bélával lépett fel, július 17-én pedig az If kávézóban Cseke Gábor kíséri majd!!! Én ott leszek…
Nos, a péntek esti koncerten nagyon szimpatikusnak találtam, hogy nem csinált belőle lemezbemutató (és árusító) koncertet Kriszta. Pedig el kell mondani, hogy manapság szinte elvárás, hogy a zenészek és énekesek új CD-jén legalább a számok fele saját szerzemény legyen, ráadásul a „Home at Last” tíz számának mindegyikén szerző vagy társszerző hősünk. Ehhez képest az est folyamán előadott 14 dalból mindössze 4 volt a lemezről. (Sőt azt, hogy a CD a helyszínen kapható, csak főszerkesztőnk unszolására, a koncert legvégén mondta be az énekesnő.) Pedig annyira veretes kompozíciókat írt, hogy pl. a lemezt és a pénteki koncertet is indító „Really Tricky” c. dalról azt hittem, hogy a kevésbé agyonjátszott amerikai standard-ek valamelyike.
Kriszta egész előadói habitusa, hangjának meleg tónusa, frazeálása, finom, visszafogott scat-elése engem kifejezetten a nálunk kevésbé ismert brit származású amerikai énekesnőre: Annie Ross-ra emlékeztet. Ő az 50-es-60-as évek fordulóján a világhírű Lambert-Hendricks-Ross vokáltrió női tagja volt, később szólókarriert is csinált, sőt filmszínésznőként sem volt utolsó (pl. jazzénekesnőt alakított a Rövidre vágva c. filmben) Legnagyobb meglepetésemre a szünetben Kriszta elmondta, hogy Miss Ross szólófelvételeit nem is ismeri.
Az egész koncert során tehát csak az első három dal plusz a szünet utáni első szám volt a lemezről, a többi régi és új standard, de nagyon bölcsen nem az „On Green Dolphin Street”-„Body and Soul”-„Summertime” sorából, hanem a sokkal ritkábban műsorra tűzött remekművek közül. De még az elején tartunk. Az első szám tehát a „Really Tricky” volt, ami a Nagy Amerikai Daloskönyvben is megállná a helyét. Ezt követte egy spanyol költő, bizonyos Carlos Costanada Kriszta által megzenésített verse (természetesen spanyolul) – a „Camino con Corazon”. Ez tényleg a szívhez szólt!!! Majd ismét egy saját szám – a „The Thought of Your Belly” következett. Ettől kezdve az első félidőben öt, majd a második szettben is öt amerikai dal következett az említett kivétellel, ugyanis a második félidő a „Responsibility” c. Pocsai originállal indult.
De nézzük sorjában, mi is hangzott el. Az „I Got the Blues” egy vérforraló dal volt, nem kevésbé „dögös” előadásban, ezt a „Moanin’”, Bobby Timmons világhírű melódiája követte, majd Ellingtom „Mood Indigo”-ja hangzott el valami olyan előadásban, amit én még magyar színpadon soha nem hallottam, pedig ezt a számot mindenki játszotta már. Ezt követte a „They Say It’s Wonderful” – Kurt Elling-et idéző interpretálásban, majd egy remek Billie Holiday nóta – az „I’m Gonna Lock My Heart” zárta az első félidőt.
A második szett az említett „Responsibility”-vel indult, mindenkit lenyűgöző uniszonoval a zongora és az ének között, nagy Cseke és Barcza-Horváth szólókkal és a szám végén elképesztően cizellált dobszólóval Mohay Andrástól. Ezt követte egy modern kompozíció: Ivan Lins „Once I Walked in the Sun” c. száma Jane Monheit-re hajazó előadásban, majd Chick Corea „Five Hundred Miles High” c. darabja. Ez a két dal is jól reprezentálta, hogy Kriszta éppúgy otthon van a legújabb „trendekben”, mint a vokális jazz hagyományosabb repertoárjában.
Wes Montgomery „West Coast Blues”-a megint csúcsokat döntött a hangulat fokozásában, majd az „In Love In Vain”-ben ismét akrobatikus vokálteljesítménynek lehettünk szem- és fültanúi. Végül latinos hangulattal ért véget a nagyszerű program: az „At the Mambo Inn” c. kubai ritmusokat idéző dallal.
Mit mondhatnék a kísérőkről: a hangszeres jazz három hazai kiválóságáról? Cseke Gábor a népes jazz zongorista tábor – számomra legalábbis – egyik kimagasló egyénisége. (Mit gondolsz, miért őt tettem meg tehetségkutató versenyeim főzeneogazgatójának 2003 óta? – A szerk.) Ízes játékával igazi all-round zenész, olyan, mint Tommy Flanagan volt, aki minden formációban, minden stílusirányzatban megállta a helyét és mindemellett remek kísérő is volt. !a két bp-i Ella koncert egyikén is ő kísért). Szóval Gábor is kiváló kísérő, nem beszélve arról, hogy briliáns szólókra is lehetősége volt ezen az estén.
Barcza-Horváth Józsi bőgő-soundja egyszerűen gyönyörű. Amikor egy-egy számot ő indított szólóban, vagy csak ő kísérte az énekest – hátborzongatóan felemelő volt. Úgy játszik a behemót hangszeren, mintha csak egy jó nagy gitár lenne. Hogy mennyire elmélyült zenész, azt jól mutatják saját projektjei, amelyekben már a kortárs zene határait súrolja. Itt viszont még azt a „dögös” bőgőzést hallottuk tőle, amitől mindenki tűzbe jön, akár jazzkedvelő, akár nem.
Mohay Andris a dobosokban nem szűkölködő hazai élvonal egyik legjobbja. Nem hangos, nem tolakszik előtérbe, mindent tud, kitűnő kísérő. Szólói ízlésesek, nem agresszívak, amit ezen a hangszeren elő lehet varázsolni, annak ő birtokában van. Hogy ebben a hőségben, hogy’ tudta a kalapját viselni, azt csak ő tudná megmondani.
Ez volt a BJC utolsóelőtti koncertje, egyben a péntekenkénti Harmónia Jazzműhely évadzáró estje. (Vajh, hol lehetett a HJM két fővezére, Pallai Péter és Kerekes György? – A szerk.) Reméljük, hogy a nyári szünet után új helyen, nagyobb befogadóképességgel, megújulva minden vonatkozásban folytatódik ez a nagyszerű sorozat, hiszen a BJC az ország egyetlen igazán jelentős jazz színhelye. Szívből reméljük, hogy így lesz és még sok-sok rangos jazz eseményről adhatunk hírt a jövőben is ezeken a hasábokon!!!
