Pintér Zoltán – ARS POETICA

Az alábbi írást a Parlando főszerkesztője, Zelinka Tamás küldte nekem egy levél kíséretében: „Drága Róbert Barátom! Szeretettel továbbítom egyik kollégád tanulmányát szíves felhasználásra, mert Pintér Zoltán jazz-zongora művész, zeneszerző, zenetanár munkája sajnos nem fér be a PARLANDO zenepedagógiai folyóirat profiljába, de hátha a JazzMA repertoárját bővítheti. A szerzőnek jeleztem, hogy munkáját támogatólag továbbítom Hozzád. Szeretettel üdvözöl: Tamás” Ehhez csak annyit fűzök hozzá, más újságnak küldött, majd onnan elutasított írásokat a www.jazzma.hu nem szokott közölni. De Tamás barátom kérésének most mégis eleget teszek! Az alábbi írást nem lektoráltam, hanem változatlanul közlöm! – A szerk.

A művészet dicsőítse az életet! Ez a gondolat a kedvenceim közé tartozik azzal a kis dologgal kiegészítve, hogy a művészet mindig az ember lelkét keresi, mert az emberek a lelkükön keresztül élik meg az életüket. A hétköznapok sohasem egyszerűek vagy könnyűek. A művészet kikapcsolódási lehetőséget ad a léleknek, tükröt tart a hétköznapoknak és útbaigazít.

Az út iránya nem lehet negatív vagy nulla.

Nem szabad megállni vagy visszafordulni. Az ember és a művészet párhuzamosan fejlődik. A mai modern kor művészei –, ha nevezhetjük őket művészeknek – groteszk képet tükröznek az emberek felé. Elhitetvén a hétköznapok és az irány helyességét, miközben eltorzítják az emberek lelkét.

A művészet nem más, mint a tehetség gondozása tanulás által, ami az alkotásban kicsúcsosodva ölt alakot, legyen az akármi is.

–        A tanulás pedig nem más, mint a tanulás tárgyának minél magasabb szintű megértése.

–        Idővel az értelem kapcsolódik a személyiségedhez, ami az egyéniséget és a tudást eredményezi.

–        Ők a művészek, de csak akkor, amikor művelik a művészetüket, egyébként hétköznapi gyarló emberek.

–        Ha azt kérded, „Mire gondol a művész?”, sosem kapsz rá választ.

–        Magam sem tudom a választ, mert az alkotófolyamat annyira természetes, mint a légzés, a járás vagy a szív dobbanása, de tele van magabiztossággal és örömmel.

–        A művészet majdnem olyan, mint a szerető anyai ösztön, csak nagyon sok tanulás kell hozzá. Meg kell találnod azt, amiben tehetséges vagy, és azt szeretni tudod egy életen át.

Ezeknek a kritériumoknak meg kell felelni, különben a művészetet torzítani fogod, nem pedig előrevinni.

Ez egy optimális helyzet egy ideális világban.

Sajnos ettől egyre távolabb kerülünk. Bár csak mondhatnám, hogy azok a tehetségtelen sarlatánok tehetnek mindenről, akik önhatalmúlag művésznek kiáltották ki magukat, akiknek az „alkotásaikat” döbbenettel szemléljük, de nem lehet nyilvánosan megbotránkozni rajtuk, mert a tömeg  többre értékeli azt, ami értéktelen, hiszen napról-napra ezzel találja szembe magát és azt szajkózzák beléjük, hogy ez így jó és e szerint éljetek.

Egy megtévesztő világban élünk, amiben folyamatosan megbotránkoztatnak bennünket. Természetesen megdöbbenünk az események hallatán, de a hétköznapok terhei alatt csak is a megalkuvás marad az eszközünk. Nincs olyan érv, amivel pozitív változást tudnál elérni, ezért egy idő után már csak azon veszed észre magad, hogy egyedül maradtál.

Mint azt már korábban említettem, „az ember és a művészet párhuzamosan fejlődik. A művészet fejlődése sajnos megállt, mivel a természetes fejlődést akadályozza egy olyan mutáció, ami nem szolgálja az emberiséget.

Bár egyre modernebbek lesznek az eszközeink, a fejlődés a „sötét középkort vette célba. (Ami azért nem is volt olyan sötét.)

Mindig lesznek nagy és korszakalkotó művészeink, de a munkájukat csak is a szerencsések élvezhetik.

Az a nagy kérdés, hogy lesz-e egy felvilágosultabb utókor, akik tudják értékelni a művészetet és a megszerzett tudást.

Engedik a fejlődés természetes folyását, és megtudhatjuk, mire képes az ember!?

Tud-e harmóniában élni a környezetével? –, ami szintén egy műalkotás. A műalkotás szereplői pedig mi vagyunk, akik egy bonyolult biológiai szerkezetben éljük az életünket, amikor is az életünk folyamán megszerzett tapasztalások és a tanulás által megszerzett tudást felhalmozzuk az agyunkban, ahol az elménket és a szellemünket élezzük vagy tompítjuk. Hiszek abban, hogy az emberi szellem képes a korlátlan tudás megszerzésére, a korlátolt életünket követően továbblépni a megismerés útján.

Annyira közhelyesnek számít, amikor egy derült éjszakán feltekintesz a csillagokra, és a helyedet keresed az univerzumban, de valóban remélem azt, hogy fel teszi mindenki magának a kérdést: „mi a szerepem ebben a világban?” Valójában a vallás és a tudomány is szolgál teremtésmítosszal. Ádámról és Éváról tanultam, de hallottam az ősrobbanás elméletéről is. Egyértelműen a teremtés egy hihetetlenül bonyolult műalkotás. Az életünk folyamán nem leszünk képesek megerősíteni vagy cáfolni a hitünk valóságtartalmát, de egy művész alkotása képes egy valós kép létrehozására, ami az elmét megdolgoztatja, és így a lelket is erősíti. Minden ilyen gondolatunk egy műalkotás, ezért a maga módján minden ember művész, csak megint felmerül egy kérdés: „mit alkotunk a szellemünk erejével?”

A tudomány számomra mindig a haladást jelentette, ami megkönnyíti a hétköznapokat és a munkát, hogy több idő legyen az elmélkedésre. Lassan rá kellett jönnöm, a tudomány egy olyan szintre emelkedett, ahol már nem elegendőek a pontos számítások. A tudományban is ki kell egészíteni az ismeretleneket hittel. Amikor kirándulunk és megcsodáljuk az elénk táruló természetet vagy az egyre lenyűgözőbb és részletgazdagabb képeket a minket körülvevő égbolt csodáiról. Mindezek nem képezik vita tárgyát, mennyire monumentális művek is vesznek körül bennünket.

A tudomány teremtésmítosza a sötétségben egy alig látható parányi pont, amely lassan duzzad, és amelynek a végtelen mélyén el van rendelve minden történés. Azon veszem észre magam, hogy a növekedés már egy vészjóslóan néma felhő hömpölygő kavalkádja, ami egyre inkább betölti a horizontot. Amint elér, enyhe fuvallatként pislantásra kényszerítsen, hogy a következő pillanatban elém táruljon a világmindenség végtelenje. De itt nem állhatunk meg.

Ahogy múlik az idő, egy elképzelhetetlenül távoli helyről valaki úgy tekint az általunk ismert univerzumra, mint egy puszta messziségében álló fa lombjára. Ennek a lombnak egy meghatározhatatlan pontján található a mi kis életterünk, amely annyira jelentéktelennek tűnik a távolból, mint az életünk legkisebb alkotóelemei. A mi szemszögünkből csupán ez minden. A létünk hajnalán a tudatlanságunkban csak a gyűlölet, a háborúk, a mohóság és a romlást éltetjük, s mint egy elvetélt magzat szertefoszlunk a feledésben, mert az egyetlen lételemünk az ellentétekből gerjesztett gyűlölet. Például van egy kétezer éves vita, (a számtalan többi mellett), amely rengeteg embert fordított már egymással szembe. A nem túlzottan szerény véleményem szerint, ha az akkori emberiség bűnösségét kellene röviden definiálnom, akkor egy alkalmi csokitolvajhoz tudnám csak hasonlítani. Ezt egy határozott ejnye-bejnyével megfelelően büntetném. A mostani emberiséget viszont nem tudnám ennyire egyszerűen leírni. Egy néhány csiliárdos marionett-bábokkal való játéka, amiben a szabályokat a gazdaság, a háborúk és a betegségek fenntartásának érdekeihez alakítják, miközben egy Petri-csészében kísérleteznek velük, amiben az ellentétek a katalizátor és az emberi butaság a közvetítő közeg, Itt viszont már az emberiségnek arra lenne szüksége, hogy úgy istenesen gatyába rázzák! nem csak feloldozni a bűneik alól őket „és menj a dolgodra fiam”, mert attól nem változik meg semmi. Az emberi jogokra hivatkozva +Igen vs. Nem” szócsatákat vívunk, ahol az „igen” nem feltétlenül jelent igent és a +nem+ csupán ellentéte a másik érvnek, hogy a vitát fent lehessen tartani a „megfeszített munka” látszatát keltve. A kötelesség, a becsület és a tisztesség csak érintőlegesen kerül szóba a demagóg propaganda érdekében. Eközben emberek (GYEREKEK) éheznek, fáznak és betegednek meg. Ráadásul többen halnak bele, mint azt a lelki békém el tudná viselni. Ez csillagászati mértékkel is nagyon ciki. Valakinek meg kéne mutatni a helyes utat. Nem elegendő a technológiai fejlődés, nem szükséges birodalmakat építeni, amik idővel letűnnek. A valódi haladás akkor fog bekövetkezni, amikor az ember rádöbben arra, hogy mi magunk vagyunk a művész és az alkotás is egyben. Csak is így válhatunk jelentőssé.

Mivel igazából a zene a szakterületem, ezért inkább vissza is térek a kaptafához.

Ha meg szeretném mutatni, mit is jelent számomra a jazz-zene, akkor azt is be kell mutatnom, hogyan is alakult az ki. Amikor az első emberek keresték a spirituális kapcsolatot a környezetükkel egy monoton ritmusra táncolva egyszerű dallamokat kántáltak. Vagy rajzoltak a barlang falára,, esetleg eljátszották a vadászatot, hogy befolyással legyenek az események folyására. Ezek jelentik számomra a tiszta művészetet.

A zene több évezredes fejlődésen ment keresztül, mire megszületett J. S. Bach és a barokk zene megalkotta a (meg)váltódominánst. Ez így viccesnek tűnhet, de valóban az európai klasszikus zene egyik legnagyobb vívmánya a váltódomináns. Ezt most nem fogom kifejteni legyen elég annyi, hogy ezt tette lehetővé a muzsika hangzásvilágának és a zenei korszakoknak a kialakulását és fejlődését – beleértve a jazz és a könnyűzenei műfajokat is. Gyűjtőnéven ezeket a hallgatható zenéknek nevezem. A barokk zene hihetetlenül dogmatikus szabályrendszere mellett lenyűgöző zenei alkotások születtek, de a fejlődést nem lehetett megállítani. Az ésszerűség és a jóízlés határain belül fokozatosan néhány szabály át lett gondolva, ami minden fejlődés egyik legalapvetőbb feltétele. Nem szeretnék kiselőadást tartani zenetörténetből, zeneirodalomból, esetleg stilisztikából vagy zeneelméletből. Vannak erre vonatkozóan jobban felkészült előadók is. Azért erősen javallott ezeknek is utánajárni, mert nagyon érdekfeszítőek és tanulságosak.

Ezt a jelentős korszakot –, amit szeretném, ha a világ nyolcadik csodájaként tartanának számon – a XX. századi zenével, s mint magyar zeneszerző Bartók Béla, a korszak egyik legkiemelkedőbb zeneszerző munkájával zárul le, aki létrehozta a bartóki tengelyrendszert. Erre a kb.400 éves időszakra jellemző, hogy a zeneszerzőt felkérték egy mű megkomponálására, majd azt a szerző elő is adta. Szerencsénkre a megrendelők gazdag és kifinomult emberek voltak zenei előtanulmányokkal, akiknek a zenei hozzáértésük is kifogástalan volt (Mert a művészeti előképzés elengedhetetlen volt jobb körökben.). Ezért maradhattak fent ennyire kifinomult zeneművek. Mivel a komponálás nem egyszerű feladat, ezért egyre inkább előtérbe kerültek az előadóművészek, akik az előadásmódot fejlesztették tökélyre.

Az egyik szemem sír, a másik üveg! (műanyag). Irigykedem azokra a művészetekre, ahol minden erejükkel arra törekednek, hogy a művész alkotását az eredeti formájában és pompájában megőrizzék. A legjobb másolatot is gyenge utánzattá degradálják. A zene sajnos nem ennyire szerencsés. Ha megtalálják egy szerző eredeti kéziratát, persze az nagy becsben van tartva.

Sajnálatosan egy műanyag és eldobható világban élünk. Egyre inkább a zenészeket kényszerítik komponálásra, hogy valami „újat” alkossanak, minden áron. Ennek a kényszerű mellékterméke a főleg ismert zeneszerzők híres darabjainak az átiratai. Ez nem más, mint a más tollával való ékeskedés. A művek nagy becsben átvészeltek több évszázadot, hogy egy barbár öndicsfényében pokolra szálljanak. A XX. századi zene modern hangzásvilága, sajnálatosan teret nyitott a sznobizmusnak és a dilettantizmusnak. Kortárs zene gyűjtőnéven lett indokolatlanul népszerű, ami minden művészetet megfertőzött a hiábavalóságot és az elmúlást testesíti meg, ezért az én szótáramban a kortárs művészet az antiművészet szinonimája.

Haydn, Mozart és Beethoven is egymás kortársai voltak, de a különbség fájdalmas és bomlasztó. Nem szeretnék a zene sovinisztájának tűnni, (na ez sem igaz), de a zene az a művészet, ami az ember lelkét legmélyebben tudja megérinteni.

Ezért van a zene a ma kortársai által pusztulásra ítélve.

Azért történnek jó dolgok is. Egy-két szerencsés véletlen folytán, (vagy eleve el volt rendelve) a klasszikus zene találkozott az afrikai és a latin zenével, ami tele van a világot éltető lüktetéssel. Az embereknek szükségük volt a kikapcsolódásra, amitől óhatatlanul is kialakult néhány könnyedebb zenei stílus, amire mindenki szabadon szórakozhatott, táncolhatott. Nem szükséges felsorolnom, mennyi stílus alakult ki az előző száz évben. A latin, a bigband és a swing egyértelműen tánczenének minősült., de néhány zenész észrevette az ezekben a műfajokban rejlő lehetőségeket, és – nem is lassan – kialakult a jazz zene műfaja. Mielőtt bárki vádaskodni kezdene csupán annyi történt, hogy filmzenék és musicalek témái egyre bátrabban lettek megvariálva, amelyek improvizációkká nőtték ki magukat. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy még a mai napig önfeledten lehet táncolni gitár, szaxofon vagy egy billentyűs hangszer szólójára. Akkor vált a helyzet komollyá, amikor a ritmusok bonyolódni kezdtek és a táncosok lábai „összekutyulódtak”, valamint a dallam, harmónia és improvizációs játék koncertszerű színpadi zenévé nőtte ki magát. Ezt igazából annak lehet köszönni, hogy az immár jazz-zenészek egyre inkább élvezték a körülményeket. A pontosítás kedvéért csupán annyi történt, hogy kiderült, a klasszikus zene elméletrendszere mit sem változott ebben a műfajban sem. Ezért a jazz műfajt egyre képzettebb zenészek kezdték művelni.

Az előbb némi felületességgel levezettem, hogy a XX. századi zenével lezárult egy monumentális zenei korszak. Most azt állítom, hogy a klasszikus zene, mint művészet egyetlen legitim örököse a jazz-zene és a művészei. Amikor ezt a műfajt tanultam (a jazz aranykorában) nagyon könnyű dolgom volt, mert rengeteg példaképtől tanulhattam. Megtanítottak arra, hogy a jazz műfaj nem létezhet a sztenderdek, a swing, be-bop és a blues nélkül! Az ő szemléletükkel szeretném körülírni ezt a műfajt, mert manapság rengeteg önkényes jazzművész tevékenykedik a világban, akik valójában csak a pusztítás művészei. Igazából ez is igaz az összes művészetre) Előtte viszont meg kellene határozni a klasszikus zene valódi mibenlétét, hogy láthassuk, miként változott a művészi zene a jazz által.

A klasszikus zene egy több tízezer, esetleg százezres nagyságrendű műveket tartalmazó gyűjtemény, amelyet jellemzően kisebb és nagyobb csiszolt gyémántok, ékkövek és különleges gyöngyszemek alkotják, eléggé jelentős mértékben. Persze kellő gyakorlással bárki el tudja játszani ezeket a darabokat, de most a művészetről beszélünk. Kellő gyakorlást követően és egy kicsit az előadásmódra is odafigyelve, már büszke lehet magára az előadó, de ezt is sokan meg ¤tudják csinálni. Azok a csodálatos dolgok, amik túlmutatnak az „egyszerű” hangszeres játékon, azt nevezzük művészetnek. Amikor egy különleges kapcsolat alakul ki az előadó és a hangszere között –, amit az elektronikus hangszerekkel nem lehet megvalósítani – (na ez sem igaz teljesen) a hangszeres játék közben a hangok megszólalásával együtt a hangszer is küld bizonyos jeleket, rezgéseket az előadó felé aminek felismerését annak köszönheti, hogy a hangszert legalább annyira ismeri, mint önmagát. Ez is inspirálóan hat az előadóra. Amint korábban elmondtam, a művész a hétköznapjaiban csak hétköznapi. Amint a hangszerével kapcsolatba kerül a lelke megnyílik, hogy a legszebb és a legbölcsebb  gondolatai kifejezésre kerüljön a hangszere által. Persze arra is van egy elenyésző ellenpélda, amikor a művész egy hétköznapi negatív jellemvonása annyira intenzív, hogy ez a játékában is érezhetővé válik. Ezek az emberek Önmagukon kívül senkit és semmit sem tisztelnek.

Furcsa mód az előadóművészek művészi alkotásokat adnak elő, miközben maguk is alkotóművésszé válnak. Az előadott darabról van egy elképzelése (saját stílusa) amiről tudja, hogyan szeretné azt hallani. Ismeri a hangszer képességeit és összekötve az elképzelésével tudja, hogyan képes a hangszerén azt megszólaltatni. !Ezt nyugodtan nevezhetjük szimbiózisnak. A művész a személyisége legmélyebb pozitív részeivel a hangszerrel való fizikai kontaktus útján kapcsolódik a hangszeréhez, ami egy egyedi stílusú előadóművészi alkotásban testesül meg. A klasszikus darabok előadásában a modern kor emberének nagyon nehéz észrevenni a kifinomult művészi előadást, mert akkora zajszennyezésnek vagyunk kitéve, hogy szinte alig lehet észrevenni a különleges szépséget és az eleganciát. Meg kell adni a módját, és meg kell teremteni a megfelelő körülményeket az igényes klasszikus zene hallgatásához, mert „a klasszikus zene nem a kottában lévő fekete pöttyöknek megfelelő fehér billentyűk lenyomása!” (drága Elli néni!)

Amikor a jazz zenéről szeretnék beszélni nagyon nehéz eldönteni, hogy a párhuzamokról vagy a változásokról kellene először említést tennem. A klasszikus és a jazz kapcsolata elvitathatatlan, mivel a jazz felsőfokú oktatásánál elengedhetetlen (ezért jelen is vannak) a klasszikus zeneelmélet és gyakorlati oktatás, mert ezek a jazzművészet alapvető elemei.

A jazz-zongoristáknak kötelező a klasszikus előzenei, valamint párhuzamos tanulmányok. Egyéb hangszeresek számára a kötelező zongora oktatása. A zeneelmélet, a hallásfejlesztés és bármilyen meglepő, a horizontálás is a klasszikus tananyag része. Ez segít a hangnemekben való eligazodásban és átjárásban. A hangszerbiztonságot és a technikai felkészültséget is a kellően fiatal korban megkezdett klasszikus zenei tanulmányokkal lehet megszerezni. Az sem mellékes, hogy az így megszerzett tudás képes értékké kifejlődni, amit esetleg meg akarunk óvni, tovább adni és talán jó irányba fejleszteni azon. Ezen érdemes elgondolkodni, mert ez nem csupán az én elmém szüleménye.

A jazz elmélete valójában csak néhány „szabadalmat” hozott létre. Amikor a jazz szóba kerül, mindenkinek az improvizáció jut az eszébe. A laikus és amatőr definíció szerint „téma-rázás-téma”. Egy szólista eljátszik egy számot, amit mindenki megráz – ez az amit improvizációnak neveznek –, azután megint eljátssza valaki a témát, és kész. Valójában ez a legegyszerűbb definíció teljesen lebutított verziója. Ha azt állítom, hogy a jazz teljes egészében maga az improvizáció, még akkor is csak egy olyan tudásszintről beszélünk, ami mindenki számára elérhető, még az előbb felsorolt klasszikus zenei ismeretek nélkül is. Itt kell megemlíteni az egyik hatalmas különbséget. A klasszikus zenében egy műalkotás kerül előadásra, amiben az előadóművész a művet a saját elképzelése szerint kidolgoz és előad, miközben a szerző által írt művet teljes hitelességében adja elő.

A jazz műfajban „compact”, főként más műfajokból importált melódiákat dolgoznak fel. Az is előfordulhat, hogy egy jazz muzsikus ír egy hasonló jellegű számot, amit később a többi jazz muzsikus felvesz a repertoárjába. Ezeket nevezzük sztenderdeknek. Nem jelentős darabok, inkább jellemzően egyszerűbb, többnyire 32 ütemes kompozíciók, 12 ütemes bluesok (de semmi sincs kőbe vésve) szólalnak meg úgy, hogy az sem előtte, sem pedig utána ebben és semmilyen más formába soha többé ne csendülhessen fel. É s még ehhez sem kell művésznek lenni!.

Amikor az ember a tudatára ébred, felteszi a kérdést: „Ki vagyok én?”, Amikor a zenész jazz-zel kezd foglalkozni, megkérdezi: „milyen hangokat lehet játszani az improvizációban?”. A korábban megszerzett (remélhetőleg minél nagyobb) tudást elő kell venni, és jól meg kell kotorni. A tudás ott van a fejben, de mivel a korábbiakban a szerzők minden „számítást” elvégeztek helyettünk, a komponálással és a szerkesztéssel sem kell foglalkoznunk, ez a tudás statikussá vált.

Amit idáig megtanultunk előtérbe kerül, hogy a saját véleményünket úgy tudjuk előadni, hogy annak értelme is legyen mások számára. Az első fellelhető különbség, hogy minden felcsendülő hang egy rögtönzött gondolat eredménye. A tanulási metódus „egyszerű”. keresünk lehetőleg minél több harmóniát vagy harmóniacsoportot, amihez hangrendszereket kapcsolva skálaszerű, váltóhangos, esetleg egyszerű dallamos szólót kreálunk. Ezt kapcsolom az éppen előadott kompozícióhoz, így már ki is állhatunk aszínpadra. Nem feszegetem tovább, hogy meddig amatőr egy előadó. csak az a fontos, mikortól beszélünk már a jazz művészetéről. A legfőbb különbség abban nyilvánul meg,, hogy az előadott sztenderdeket nem mint kompozíciókat adják elő. A korábban leírt „téma” kifejezés végtelenül találó. A zenészek összeülnek, felvetnek valamit, és arról elmondják a véleményüket. A jam session egy olyan spontán kialakult jazz-zenészek összejövetele, amikor a zenészek csak azért találkoznak, hogy a többi zenésszel együtt a sztenderdeken keresztül eszmét cserélhessenek, és hódolhassanak a műfaj által okozott függőségüknek. Ezen események barátságok születését, vagy akár zenekarok, stílusok kialakulását is eredményezheti. A jazz műfaj különlegessége, hogy a világ bármely pontján összeszedünk négy zenészt a világ négy sarkából, megszólalhat a jazz anélkül, hogy valaha ismerték volna egymást, esetleg összepróbálták volna a számokat. Ez annak köszönhető, hogy a számtalan sztenderdből van egy néhány száz, amit minden jazz-zenésznek illik tudnia. Valamilyen furcsa oknál fogva ezeket hozzávetőlegesen szintén spontán mód egyformán játsszák. Mind a saját zenei gondolataik, mind pedig a többi zenész játéka olyan élvezetet és kielégültséget okoz, ami egyedülálló a világegyetemben. Ezt annak ellenére állítom, hogy az esetleges játékmódbeli különbségek – amelyeknek hibákat kellene eredményeznie – mindig egy lehetőséget jelentenek, amit mindenki a maga módján dolgoz fel, de a zenészek fülei helyre teszik a dolgokat. Előfordulhat némi versengés, de abból is csodálatos dolgok születhetnek. Az se menjen kritikusnak, aki szerint a jazz műfaj nem
innovatív! A továbbiakban ki fog derülni, mennyi változatosság jellemzi ezt a műfajt és a művészek egyénisége kifogyhatatlan lehetőségeket nyújt az újabb ötletek számára.

Ebben a műfajban elenyésző szerepet tölt be a komponálás, ezért hatalmas melléfogásnak tartom a jazz-tanszakon a zeneszerzés szak bevezetését. Helyette a hangszerelés szakot kellene jobban preferálni. A hangszerelés a már kialakult combo zenekaroktól a bigband formációkig használatos eszköz, amellyel a legtöbbször a lüktetést emeljük ki. Ez könnyen felismerhető a hangsúlyos ritmikák és több zenészek vagy szekciók egyidejű játékából. A hangszerelés is egy olyan zenei tevékenység, amely (külön) művészi szintre emelhető. A hangszerelés hivatott arra is, hogy a közönség észrevehesse, ez a művészi előadás egy újabb szintje,, amikor egy combo formáció (2-6 fő) már eléggé régen játszanak együtt ahhoz, hogy ismerhessék egymás gondolatait.

A jam session és a hangszerelések (akár leírás nélkül is) élményét képesek megvalósítani. A közösen eltöltött évek alatt annyira összeforrt a játékuk, hogy sokkal kifinomultabb dolgokra is oda tudnak figyelni. Előkerül az emberiség első művészi megnyilvánulásai, a monoton ritmus és a lüktetés. A zenekar alapját a dob és a bőgő alkotja. Itt muszáj egy kicsit alámerülnöm a részletekbe. A két zenész egyenletes játékához kapcsolható feszült lüktetés az ellentétekből adódik össze. Bár mindketten pontosak és egyenletesek, egymáshoz képest a másodperc tört részével el vannak csúszva. E mellé kapcsolódik az a tény  is, hogy a pontos és az egyenletes játékhoz képest elé, mögé vagy éppenséggel pontra játszák a hangokat. Ez így eléggé szörnyűnek tűnhet, de pont ezért van, hogy más-más emberrel más érzetünk van, ezért mi is alkalmazkodunk hozzájuk, ettől a mi játékunk is változatosabb lesz. Visszatérve a normál tér-időnkbe.

Mitől lesz könnyedebb vagy kapkodósabb az előadásmódunk? Meglepő, de az előadásmódunk egyik legjellemzőbb eszköze a szünet és a levegő (na ezt sem szeretném részletezni, mert sosem érnék a végére), de amikor a növendékeimmel zenét hallgatunk, mindig erre próbálom felhívni a figyelmüket. „annyira levegősen játszanak, hogy két hang közé beleférne egy kávé meg egy süti”. De az is jó példa lehet, amikor egy elegáns étkészlet minden darabja külön-külön be van csomagolva. Ezzel csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy minden hang megformálására kellő ideje van az előadónak, (függetlenül a nem csak hallhatóan kevés időre való tekintettel), de pontosan a minden irányból körülölelő biztonságérzete miatt. Ha a megfelelő előtanulmányok kellően karban vannak tartva, akkor a zenekar bármely tagjának az ötletére azonnal tud reagálni az egész zenekar. Így mindig lesz új ötlet és sosem válik unalmassá az előadás.

Ha változtatunk egy sztenderd játékmódján, akkor is új lehetőségeknek adunk teret, így megint egy teljesen más előadásmódot eredményezhetünk. A változtatások nagyon sokfélék lehetnek. Az egyik legkézenfekvőbb változtatás lehet, amikor a tempón változtatunk. A lassú balladától az up tempóig minden tempó a rendelkezésünkre áll, de azért vannak itt is kivételek. Ha ez nem lenne elég, változtathatunk egy szám stílusán is. A sztenderdek többségében balladának lettek megírva, de már jazz-köztudatba swingként jelent meg. Erre a legközismertebb átdolgozás Lehár Ferenc: Vágyom egy nő után (You are my heart’s alone) című operettje, amelyet Oscar Piterson űrtempóban adott elő. Lehetőség van még más stílusokban való előadásra (latin, rock, keringő) és a páratlan lüktetést kedvelőknek lehetőség van még 5/4, 7/4, ¾ (6/8), 9/4, 11/8 lüktetésű előadásmódra is, ami a „pihenteknek” nyújt további kikapcsolódást. Szerintem nem szorul magyarázatra, hogy ebben a formában is mennyi lehetőség van a változatosságra.

Egy szót sem ejtettünk még az improvizációról, pedig szinte mindenki kizárólag ezzel társítja a jazz műfaját. Emlékeztetésül meg kell említenem, hogy elég régen már csak a jól felkészült zenészek összeszokott formációiról beszélek, és ezen már nem is akarok változtatni. Szóval az improvizáció nem korlátozódik csupán a szólókra. Egy téma dallamának az egyedi előadása már befolyással van az egész szám hangulatára. Ugyan van egy néhány megkötés, ami korlátokat szab. Ilyen például az ütemszám. Ezt sosem változtatjuk meg, ugyanis ez határozza meg a „kör” periódusát. (na ez sem igaz így teljesen). Az alap harmóniamenet is eléggé stabil pontnak számít, mert az improvizációkban ez mutat irányt a dallam vezetésének. Én vagyok az egyik úttörője ennek a szabályszegésnek. Nem igazán szoktam a harmónia körét 1-2 alkalomnál többször egyformán játszani, amivel leginkább a bőgősöket tudom az őrületbe kergetni. Persze vannak páran, akiknek ez sem jelent kihívást. (velük szeretek jazz-t játszani…) Néhány alkalommal előfordult már, hogy a bőgősöm a sztenderd egy bizonyos pontján „csapdát” sejtett. Ezzel egyidőben előtört belőlem a demokrácia szelleme, ezért a bőgőre akartam hagyni a harmóniavezetés lehetőségét. Az a fura helyzet alakult ki, hogy a bal kezem a levegőben maradt a basszus hangra várva, a basszusvezetés ezért leállt a harmóniára várva, így egy pillanat alatt megállt a jobb kezem is, (general pausa) mert nem volt harmóniamenet, amire szólót lehetett volna játszani. Azért egy komoly koncerten nem fordulhat elő egy ilyen szituáció. Magáról a szólók improvizációjáról csak annyit szeretnék mondani, (mert a jazz-elméleti előadás sem laikusoknak való), hogy néhány beállt frázison kívül az improvizációnak csak a művész ötletei és ízlése szab határt.

Ha ez sem lenne elég a változatosságra, akkor a sztenderdek 12 hangnemben való játéka is ott van még. Mivel az énekeseknek más-más hangnemben szólalnak meg jobban a kompozíciók, ezért eléggé kitágítja a lehetőségeink körét a szinte végtelen változatosság irányába. Ez már igazából a kihívás kategóriájába tartozik.

Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor a jazz művészete és az improvizáció legmagasabb fokáról kell említést tenni. Vannak kiemelkedő pillanatok, koncertek, amikor a kör bezárul. Azt állítottam, hogy a klasszikus zene legitim örököse a jazz. Egy talán mindenki által ismert tény, hogy W. A. Mozart kiemelkedő zenei képességei legendássá váltak, de ezek az összes nagy zeneszerzőre igazak. (Hallás, zenei memória, hangszerelő képesség.) Sajnos meg kell azokat a dolgokat is említeni, amelyeket elveszítettünk. Ezek a szenzációs zeneszerzők képesek voltak olyan műveket improvizálni, amelyek egyenértékűek voltak azokkal a monumentális alkotásaikkal, amelyeket leírtak, és a mai napig csodálhatjuk a szépségüket. Néhány szerencsés esetben rögzítenek olyan jazz koncerteket, amelyek a tökéletes kompozíciók kategóriájába tartoznak. Az előadás rendkívüli emelkedést mutat. A semmiből építkezik a minden rétű összetettség felé. Egyre sűrűbb és bonyolódó dallamok és harmóniák, egyre lüktetőbb ritmus és fokozódó hangerő…. Persze ezek csak szavak, mert valójában ezen alkotóelemek, mint egy kaleidoszkóp, meghökkentő változatosságot mutatnak. Nem számítasz a változásokra, de azután megérted. „nem történhetett volna másként!”. Nincs semmi mesterkedés. A muzsika csak folyik a saját medrében a tökéletesség felé, hogy a megismételhetetlen pillanat örökké tartó nyomot hagyjon a zenészben és a hallgatóban is. Valahogy így születik egy műalkotás.

Már csak annyi maradt, hogy definiáljuk a jazzt, és határozzuk meg, kik is a művelői. A jazz műfaj. A XX. század elejétől a műfajt kedvelők és művelők eltökéltségétől függően addig lesz a zene meghatározó művészeti ága, amíg a műfajt művelők és kedvelők be nem dobják a törölközőt. Egyértelműen kirajzolódott a jazz zene alapvető elemei, a sztenderdek. Anélkül nem lehet senki a műfaj művésze, hogy ezeket a kompozíciókat ne szeretné, ne érezne ellenállhatatlan késztetést ezeknek a kompozícióknak a többi jazz muzsikussal való közös játszására. Végül, ne hallgatná meg ezeket a számokat más jazz művész előadásában is. Megjegyezném, mindezekre időkorlát nélkül. A hétköznapok hétköznapiak, de az életünk mindig a jazz és a zene körül forog, mert ez egy életforma. Számtalan barátom, kollégámmal a hétköznapokban rendszeresen beszélgetünk a jazzről, közelgő koncertekről, régi közös zenei élményekről. A közös zenehallgatások rendszeresek, amikor is egymásnak +mutogatunk+ apró zenei gondolatokat, amelyek mérhetetlen élvezetét meg szeretnénk osztani mindenkivel. Nem kérdéses számomra a jazz műfajhoz való kötődésük. Vannak kísérletek ezen kötelezettségek kikerülésére de kérdem én, jazz zenész az ilyen? Amikor demagóg érveket hallok, akkor ellenálhatatlan késztetést érzek az elmulasztott nevelési célzatú felpofozásnak. Én rengeteget kaptam az édesanyámtól, amiért örökké hálás leszek neki! Kétféle érvcsoport létezik, illetve ezen érvek kombinációja. Az „uncsi” és a „ne mondja meg nekem senki, mi a jazz!. A fenti okfejtésből jól kivehető, mennyire izgalmas, szórakoztató és főleg nehéz elsajátítani ezt a műfajt. Akit pedig nem is érdekli, mi is valójában a jazz, azok szintén fennakadtak valami nehéz dolgon, ami kedvüket szegte a további tanulásnak. Előállnak valami zagyvasággal, ami a jazz „továbbfejlesztett változata”, skandallummal piacra dobnak és butítják vele az embereket. Ebben az nyugtalanít leginkább, hogy a közönséget nem zavarja annak a ténye, mennyire igénytelenek és sokszor vállalhatatlanok azok a „művek”, amiket hallgatnak. Az viszont már a színvonal teljes hiánya, amikor a „művészt” nem lehet megkülönböztetni egy kétéves gyerek kalimpálásától, esetleg egy macska landolásától a klaviatúrán. Kellő önbizalommal a közönség bármely tagja felléphetne a színpadon. A jazz művésze mindig is a jazz művésze marad. Ha valami újat hoz létre, akkor az egy jazz művész egyedi alkotása. Ha kellően helyénvaló, akkor egy új stílust teremtett. A semmi pedig semmi marad, amennyiben erre törekszik valaki. Ha valaki a semmiből szörnyűségeket alkot, azt azonnal megvetéssel és kiközösítéssel kell büntetni. Ezek az „előadók” sohasem szerették igazán a jazzt! (…és magát a zenét sem…) Ők is más tollával akartak ékeskedni.

Ezt a sok badarságot csak azért írtam le, mert – az összes művészeti ággal egyetemben – a jazz zene ellenhadjárat indult a megsemmisítésére. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy mindenki tisztában van-e ezzel. Azt sem tudom megállítható vagy visszafordítható-e ez a folyamat. A jelenlegi változások nem természetes fejlődés eredményei. Fentebb már leírtam, mennyire fontosnak tartom a művészet fejlődését az emberiség fejlődése szempontjából. Lehet vitatni a szavaimat, de aki egyetlen állításommal sem ért egyet, az pusztulásra ítéli az emberiséget. Nem hinném, hogy messze járok az igazságtól. Ha tudsz, finomíts a gondolataimon, vagy tegyél hozzá valami bölcsességet. Ha csak okultál az írásomból, már megérte ezt a (jó)néhány sort leírnom.