A madonna és a szexbomba - Tóth Viktor & Orbán György iF várában vs. Pintér Péter Trió az Opusban 2015. 06. 10-én - Fényképelés & szövegezés - Sztraka Ferenc
Kezdetben volt, hogy nem terveztem zenés programot szerda estére, aztán történelmileg másként alakultak a dolgok. Éppen a Csanyi Zoltán & Lattmann Béla „A Walk on the Beach” című meglepően jó hangulatú lemezét hallgattam, amint Maloschik Robi felhívott és elhintette a ma esti élő zenehallgatás lehetőségének szikráját. Ebben a gatyarohasztó hőségben csínján kell bánni a szikrákkal, bármikor fellángolhat a zene iránti szenvedély, amelyet nem lehet csak úgy kioltani.
Miután eldöntöttem, volna kedvem belátogatni Ópusztaszerre az Opusba, eszembe jutott, hogy a speciális budapesti vízumom máshová is érvényes, ha pedig így áll a helyzet, miért ne csináljak pöpec privát jazzfesztivált erre az estére? Aztán, nem mellékesen, megnézném Robi arckifejezését, amint rákattint az átküldött első képekre, amelyeken Opus helyett iF, szóval más galaxis, más szereplők, más idősík van.
Egyszer megbíztak egy reklámtranszparenst vonató repülőgép légi fényképezésével. A repülés során összehoztam egy olyan képet is, ahol a transzparens van elől, a repülőgép pedig mögötte poroszkál a nagy levegőégben, mintha tolná a feliratot. A megbízóm, aki különben éles eszű, gyors felfogású ember volt, egy darabig elég bizalmatlanul bámulta a galád módon, egyedileg átadott fényképet, aztán óvatosan megkérdezte, miért a transzparens van elől? Mire meglepődve válaszoltam, tényleg, most, hogy mondod... időnként előfordul az ilyesmi, de egyébként te sem határoztad meg előre, hogy olyan képet kérsz, amelyen a reklámtábla kifejezetten hátul van. Végül is, túléltem, a továbbiakban is kaptam az illetőtől munkákat.
A múltkor az iF Caféban tett látogatásomkor ördögi tervvel gondoskodtak arról, hogy mint kétbalkezes bűnelkövető, visszatérjek a tetthelyre. Részint azonnal megtetszett a hely hangulata, a valóságban, illetve a fényképeken is visszaköszönő színek, no meg az a bizonyos forró csoki, amely egyszerűen űberelhetetlen, és kész. Nem is értem igazán, a nagy kelet-európai magyar valóságban, amikor dió helyett népátvágó diszkont dejóval, vajkrém helyett ipari margarinnal, csokoládé helyett pedig simlis tortabevonó szörnyűséggel operálnak a legtöbben, hogyan vetemedik valaki olyasmire, hogy olyan minőségű igazi csokoládét izzítson fel forróra, amilyet az iF-ben ittam. Pedig nem gondolnám, hogy álruhás Michelin-csillagos gumiszerelőnek, vagy adóellenőrnek néztek volna. Ilyen finomság miatt még a klasszikusok popritmusban című szörnyűséget is elviselném – amíg gyorsan magamba döntöm a forrót és a csokit, aztán huss.
A műsorfüzetet megnézve láttam, hogy a zenei felhozatal is elég erős lesz, mint a félresikerült halászlé, amelyet zöldpaprikával és Stevie Strong-gal támogatnak meg jobb helyeken.
Tóth Viktor altszaxofonon, Orbán György pedig bőgőn muzsikált nekünk.
Amikor odaértem, csak az utcai terasz volt tele vendégekkel, belül csak néhányan lézengtek. Megérkeztek a zenészek is, beszélgettünk pár szót, aztán sikeresen megismerkedtem Hoffmann Györggyel (Hofi, you know!), aki egy személyben az iF várura és illetékes elvtársa is, kellemes volt társalogni vele néhány percet a koncert előtt. A két muzsikus pillanatok alatt “beállt” – no nem úgy, ejnye, ne gondoljatok semmi rosszra. Az erősítés most végre kifogástalan volt, akusztikusan játszottak.
Aztán elkezdték az “In Your Own Sweet Way”-t játszani. Halkan szólalt meg a dal, lassabban a megszokottnál. Talán meghittebben is. Két művész beszélgetett a hangszere által egymással, és velünk is. A beszélgetés, mint olyan, meglehetősen általános tevékenységnek tűnik a homo sapiens esetében, a plázacicák is időnként hangokat bocsátanak ki magukból, sőt, beszélgetnek az IQ-bajnok külvárosi kigyúrt bunkók is a kocsmákban, csak talán kicsit másképp. Viktor és Gyuri valami olyan mélyről jövő, perzselő, sötét lángú tűzzel szólaltak meg, amitől megint csak azt éreztem, lebegek a térben, a külvilág meg szabadságra ment éppen, de speciel nem is hiányzott.
Ez igazi jazz volt, ihletett, csodaszép meseország. A standard után két Tóth Viktor kompozíció következett, amelyek ugyanolyan gyönyörűen szóltak, mint az első szám. Tényleg, mintha egyszer valaki azt mondta volna, a jazz a játékmódról szól. Lehet, hogy igaza van, tökmindegy ki a szerző, ha felbukkan a dalban rejlő kincs. Most felbukkant. Teljesen elvarázsolt. A harmadik szám után valahogyan fölocsúdtam, bizonyára a forró csokis hatás is kezdett csitulni, így az órámra néztem. A fenébe, kilenc óra van, elkések a másik koncertről.
Átviharzottam az Opusba. Egyszer olvastam egy sci-fi regényben, hogy az űrhajó egy évig csak gyorsult, majd utána újabb egy évig csak fékezett, de az út legnagyobb részét az alatt a néhány óra alatt tették meg, amíg a hajtómű teljes terheléssel működött. Ezúttal erre a manőverre talán nem lesz szükség, mivel az iF Café és az Opus egymástól mintegy 250 m távolságra található. Edzett, sokat látott jazz-zenészek meséltek történeteket, amelyekből a párhuzamos univerzumok elméletét valósnak elfogadván, kiderült, hogyan sikerült átérniük a város egyik végéből a másikba, esőben, csúcsforgalomban, amikor is egy estén, azonos időben két zenekarban is jelenésük volt. Persze, mindig megoldódott a helyzet, mint most is, így legalább én is mesélhetek majd hihetetlen eseteket, amelyeknek részese voltam.
Az Opus-ban a Pintér Péter Trió - Pintér Péter zongora, Jónás Géza – bőgő és Simon Máté – dob játszott, majd vendégként Szőke Nikoletta énekelt és Szalóky Béla trombitált a műsor második felében.
Pont odaértem a kezdés előtt néhány perccel, talán nem kellett volna így rohannom. A koncert maga egy számomra elég furcsa közjátékkal kezdődött, de aztán végre megszólalt a zene. Ugye, csípjük a változatosságot, mert az néha tényleg gyönyörködtet mindenféle más műfajban is. Tóth Viktorék meghitt érzelmei után a Trió amolyan Peterson-os, Oscar-os – Oszt még sem káros... - virtuóz zúzásba kezdett. Inkább a gyorsabb tempókat preferálták, a műsorban elhangzott a “You Look Good to Me”, aztán a “Carioca”, majd a “Kelly’s Blues”, lassabb dallamnak ott volt a “Why Have You Betrayed Me” és a “Tenderly”, mind a Peterson repertoár részei.
Az Opus-ban teltebbnek, kiegyenlítettebbnek érzem a zongora hangzását, mint a BJC-ben, a dobszerelés pedig klasszissokkal jobban szól, tényleg.
De a hangszerek mögött zenészek is vannak, például a bőgőnél Jónás Géza. Ez a tizenhét éves, nagyon szimpatikus gyerek tud valamit, nagy muzsikus lehet belőle már a közeli jövőben is. Olyan tehetséggel, muzikalitással és persze, dögösséggel építkezik, hogy nem győztem bámulni. A fiatal Mingus.
Ahol a zongorát én egy kicsit túlpörgetettnek, túl harsánynak, erőszakosnak éreztem, Géza ott sem csábult el, hanem játszotta a magáét. Ilyen szemérmetlenül fiatalon ezt nem mindenki mondhatja el magáról, és még csak el sem marasztalnák őket ezért a Juventus ventus attitűdért. Az egész koncert folyamán gyönyörűen szólt a hangszere, a hátán vitte a többieket, ráadásul, csöppet sem volt tolakodó, amit külön értékeltem. Mindemellett végig látszott rajta, hogy élvezi a játékot, minden gesztusa ezt jelezte. Csak őérte is megérte volna eljönni, pedig a többieket még meg sem említettem.
Simon Máté dobolt, nagyon jól. Az ő játéka is szenzibilis, visszafogottan kísért, azonnal megkedveltem. A gyors számokban is inkább a rezdülésekre helyezte a hangsúlyt, mint a hangerőre, tetszett. Talán lehetne kicsit több önbizalma, hiszen jó muzsikál. Finoman működött a kémia a bőgővel, minden számban.
Pintér Péter zongorázott. Az nyilvánvaló, hogy nagyon kedveli Oscar Peterson-t. Nagyon virtuóz játékos, bátran jár a keze föl és le, ráadásul fülbemászóak a frazírjai, ami nem hátrány ebben a műfajban. Fantáziája is van, hallatszik a játékából. Peterson az egyik mérce, megkerülhetetlen útjelző. Oscar bátyánkról könyvtárnyi az irodalom, mi a nyavalyát lehet még írni róla? Minden hangja elképesztően muzikális, lehengerlően dögös (nem öncélú) csilingelés, árad belőle a tömény zenei erotika, ugyanakkor nem felszínes. A fiatalabb generáció többi nagy muzsikusa, valahogy mind megoldotta ezt a problémát, mind találtak valami egyénit, ami még ráadásul ízesen, ámde másként, egyénien szól, s ezzel sikeresen túlléptek az epigoni szerepkörön. Ez így van rendjén, a fiatalok többnyire így tanulnak. Valahogy úgy éreztem, Péternél talán harsányabbak, talajközelibbek a gesztusok, kicsit több a mélységmentes póz. A bombázót bámulván közelről kiderül, hogy tartalmaz némi műanyag tölteléket tüdőtájban. Persze, akadnak, akiknek ez tetszik jobban, szívük joga. Péter jó zongorista, felpörgetve játszott, illetve valamennyien jól nyomták, megszólalt a jazz itt is.
Vendégként először Szőke Nikoletta lépett színpadra a második szettben két szám erejéig. Niki ugyanolyan gyönyörűen énekelt, mint mindig, a sugárzó egyénisége és a hangja jót tett valamennyi zenésztársának és a közönség is méltán értékelte.
Az est második vendégművésze, a Konstábler Kapelle karnagya és kornétása, Szalóky Béla ezúttal trombitált, a harsona nem került elő. Az “All the Things You Are” és a “Donna Lee” viszont igen, rendesen meg is rázta, illetve valamennyien megrázták ezeket a standard-eket. Béla nagyon fűszeresen trombitált, illett az Oszkár bácsi Triumvirátusát idéző hangulathoz. A koncert után még alkalmam volt kicsit beszélgetni a srácokkal, jól éreztem magam. Az Opusban nem volt telt ház, pedig ingyenes volt a mai este.
Megnéztem az órámat, hátha mégis léteznek a különböző idősíkok, akkor még talán visszaérnék egy kis elalvás előtti csodára, meg csokira az iF-be.
