Spalding, Esperanza: Chamber Music Society 2011. április 13., Gregorits János
Amikor meghallottam ezt a hallatlanul filigrán vonósnégyes-muzsikát, amelybe magától értetődően olvadnak bele az ütő-, és billentyűs hangszerek, rögtön világossá vált előttem, hogy most egy egészen új ösvényen vagyok. Félreértés ne essék: a jazz egy új ösvényén. Mert Esperanza Spalding zenéje harmóniavilágával és ritmusával teljes egészében eleget tesz a legortodoxabb jazz-kritériumoknak is, ugyanakkor pedig színtiszta vonós kamarazene, annak is a legjobb fajtájából, tele mozgékonysággal és finomsággal. Ez benne az unikum. Esperanza Spalding egyedülálló jelenség. Multi-talentum. (No és nem utolsósorban egy ragyogó szépségű, fiatal nő.) Nemcsak hangszerének a nagybőgőnek virtuóza, hanem zeneszerző, énekes, hangszerelő és nem mellesleg még költő is. Ennyi mindent persze nem lehet csak úgy büntetlenül elkövetni: idén februárban, huszonhat évesen, övé lett a Grammy-díj a „Best New Artist” kategóriában. És ez álljon most itt vastag betűkkel: ő az első jazzmuzsikus, aki a díj fennállása óta ebben a – nem jazz - kategóriában győzni tudott! Hogy Spalding-ban micsoda kreativitás bújik meg – fenét bújik, valósággal ömlik – mutatja, hogy az album tizenegy kompozíciójából nyolcat írt és hétnek a szövegét is ő szerezte, az első dal kivételével, amely az angol klasszikus költő William Blake versének megzenésítése. (Ez a darab, a „Little Fly”, csak vonósnégyesre íródott, mégis hatalmas lüktetése van ütőhangszerek nélkül is.) A ritmus-szekció először a „Knowledge of Good and Evil” című darabban jelenik meg, és a hangszerelés mindjárt hallatlan rafinériával veti be. Mindezt pedig megkoronázza Esperanza Spalding éneklése, ami bár zömmel szöveg nélküli, mégsem nevezhetjük „scat”-nek, mert egészen más és sokkal több annál. Esperanza Spalding énekstílusa abban hoz újat, hogy lemond a tradicionális jazzvokál elemeiről, amelyek – valljuk be – már nem sok újat tudnak mondani. Spalding különben már abban a tekintetben is szakít ezzel a tradícióval, hogy az angolnak, mint jazz-anyanyelvnek a hegemóniáját megtöri. Ugyanis spanyolul és portugálul is egyaránt tökéletesen énekel, mely utóbbiban különösen jól érzi magát. Esperanza a vonósokat Gil Goldstein-nel közösen hangszerelte, és amit alkottak, az nagyszerű. Időnként olyan hangtereket teremtettek pusztán négy vonóssal, amilyeneket annakidején Gil Evans csinált legendás arrangement-jeiben, azzal az apró különbséggel, hogy neki egy teljes nagyzenekar állt ehhez rendelkezésre! A nem vonós hangszeren játszó zenészek közül elsősorban ki kell emelnem a billentyűs Leo Genovese-t, aki mindvégig finoman alkalmazkodó kísérete mellett a megfelelő időben és helyen olyan kitöréseket produkál, mint egy vaku villanása. Terry Line Carrington kitűnően dobolt, játékát teljesen Spalding stílusához igazítva. Ugyanezt tette Quintano Cinalli az ütőhangszereken, amelyek nem véletlenül a „latin touch” elengedhetetlen kellékei, és ez a zenei világ is egyik fontos eleme az együttes muzsikájának. Csak ismételni tudom önmagamat, mint egy verkli: nem szabad kihagyni ezt az unikális albumot!
