Lüdemann, Hans: Die Kunst des Trios 2012. január 17., Dr. Gregorits János
„Die Kunst des Trios”, vagyis: „A trió művészete”. Hans Lüdemann német zongorista nagyívű vállalkozása ez a hat korongot (öt CD plusz egy DVD) tartalmazó album. Több mint négy órányi (!!) zene öt különböző összetételű trióval, amelyeket Lüdemann személye és zenei koncepciója kapcsol össze. Az egyes lemezek címei: „NU RISM”, „EISLER’S EXIL”,”ROOMS”, „RHYTM MAGIC”, ”CHIFFRE”.
Partnerei: Robert Landfermann, Dieter Manderscheid, Sébastien Boisseau, Linley Marthe és Henning Sieverts basszisták, valamint a dobosok: Jonas Burgwinkel, Christian Thomé, Dejan Terzic, Chander Sardjoe és Eric Schaefer. A felsorolás követi a lemezek sorrendjét, ebből következően az „egyes számú” trió a Lüdemann-Landfermann-Burgwinkel összetételű formáció, a „kettes számú” a Lüdemann-Manderscheid-Thomé, és így tovább.
Az album a kölni „Loft” stúdióban 2007 márciusa és 2008 szeptembere között lezajlott öt koncert élő-felvételeit tartalmazza, amelyek pár hónapnyi szünettel követték egymást. Ezek az intervallumok nyilvánvalóan összefüggenek az együttesek állandóan változó összetételével, hiszen Lüdemann-nak újra meg újra át kellett hangolódni a következő koncert koncepciójához és az ehhez rendelt trió muzsikusaihoz. Az, ahogy ő ezt a hatalmas feladatot megoldotta, imponáló.
A zene stílusát úgy tudnám meghatározni, hogy az improvizatív modern jazz, de kortárs zenének is felfogható, amelyben helyenként rábukkanunk John Cage eszközeire. (De Coltrane-ére is.) Lüdemann nem titkolja el a számára meghatározó szerepet játszó alkotókhoz fűződő viszonyát. A kompozíciók többsége tőle származik, de partnerei is megjelennek szerzőként, elsősorban azokon a lemezeken, ahol közreműködnek. Az album második lemeze viszont teljes egészében Hanns Eisler dalait tartalmazza, Lüdemann átdolgozásában. Eisler-t elsősorban arról ismerjük, hogy (akárcsak Kurt Weill) Berthold Brecht szerzőtársa volt. Mint Brecht, ő is Amerikába menekült a nácik elől, ezért „EISLER’S EXIL” a korong címe, mivel a darabokat mind az emigrációban írta. (Lüdemann tréfásan „Hollywood Songbook”-ként említi őket.) Nekem különösen a „Der Pflaumenbaum” tetszett közülük. A Lüdemann-darabok közül pedig a „Lamento”, és az „Orientierung”.
Ami az egyes muzsikusok játékát illeti, nekem nagyon tetszett a basszisták közül Robert Landfermann és Linley Marthe, a dobosok közül pedig Chander Sardjoe és Eric Schaefer. Lüdemann nagy technikai felkészültségű zongorista, aki a Steinway-t zömmel akusztikus módon használta, azonban elektronikus eszközöket is bevetett. Gyakran belenyúlt a sound-ba, karakterisztikus, főként perkusszív torzításokat alkalmazva. Az album első darabjában („Komm, wir fahren ins Grüne”) negyedhangos elhangolással élt, ez pedig az első pillanattól kezdve nyakon- (vagy inkább fülön-) ragadta a hallgatót, valósággal odaláncolta a lemezhez.
Kétségtelen, hogy még globális viszonylatban is ritkaságnak számít, ha egy ilyen nagyszabású album-projekt megvalósul. Ez pedig megvalósult.
