Den Dunnen, Maaike: Arrival 2013. november 07., Kovács Linda

A holland Maaike Den Dunnen (1984) neve eddig ismeretlen volt számomra. Talán nem véletlen, hiszen a holland énekesnő, zeneszerző és szövegíró ez év szeptemberében debütált "Arrival" című albumával. A quintet felállású zenekarban méltán elismert európai jazz-muzsikusok játszanak. Mario Gonzi dobon, Milan Nikolic bőgőn, Renato Chicco zongorán és Thomas Kugi szaxofonon működnek közre.

A lemez leginkább a modern mainstream jazz kategóriájába sorolható. Mind strukturálisan, mind a zenei megoldásokat illetően, s nem utolsó sorban az éneket tekintve a tradicionális jazz jegyei lelhetők fel, ugyanakkor harmóniavilága, egy-egy dal értelmezése s az improvizációk modern, mai hatást képeznek.

A korongon főként az énekesnő szerzeményei, standardek újragondolva (Alone Together, Spring is Here), valamint két pop-rock dal, az „And so It Goes” és a „Show Me Love” találhatóak. A dalok vegyes szellemben íródtak. illetve kerültek hangszerelésre. Van köztük swing, ballada, 3/4-es metrumú, nyolcados és funk lüktetésű is.

Az első track, a "The City Lights" igazi nyitódal. Húzós tempójú, vidám swing, melynek témája leginkább egy frappáns, átgondolt szólóhoz hasonlítható. Rendkívül kimunkált, míves, precíz éneklés a tradicionalitás jegyében. Hallatszik, hogy Den Dunnen ebben igazán otthonosan mozog. Technikailag is kifogásolhatatlan, improvizációi akár egy hangszeresé, ugyanakkor én talán egy picivel több dinamikát és az érzelmi tónusokkal való bátrabb játékot szívesen hallanék a lemez egészét tekintve.

Számomra az egyik csúcspont a „Nobody Told Me” című ballada, melynek arányai és szövege rendkívül kifejezi a dal zenei mondanivalóját is.

Ötletes darab a „The Rhythm Changes”, amely utalás a jazzben oly gyakran használatos harmóniamenetre. Den Dunnen virtuózitását és improvizációs készségét több ízben is megmutatják a dalokba ékelt ének-szaxofon unisono szólók.

Szintén az énekes tehetségét dicsérik a szövegek, melyek pontosan, "jól énekelhetően" illeszkednek a dallamhoz, s tartalmilag, prozódiailag is azt a hatást keltik, mintha angol anyanyelvű előadóval volna dolgunk.

A zenészek kifogástalanul játszanak, bár néha az az érzésem, hogy a zenei megoldások kissé kiszámíthatóak, s hogy a túlságosan megírt és meghangszerelt dalok nem engednek elég teret az ihletettebb, szabadabb pillanatoknak.

Szívből ajánlom ezt a lemezt mindazoknak, akik a tradicionálisabb vokális jazzt részesítik előnyben, de nem ódzkodnak a jelenkor lenyomataitól sem.