Gadó Gábor: Ungrund 2013. július 16., Ördögh Krisztián
Nem tudom, hogy létezik-e objektív ítélet arra vonatkozóan, hogy egy lemez jó, vagy rossz. Én mindenesetre értékítéletem talán legfontosabb szempontjaként azt tartom számon, hogy az adott produkció tud-e minden egyes meghallgatásnál újabb élményt nyújtani, a már ismert csúcspontokon ugyanazok a hangok ismét legalább olyan hatással vannak-e rám, mint először. Ezt a rövid kis eszmefuttatást azért írtam ide bevezetésképp, mert a most meghallgatott lemezen jó néhány ilyen katarzist éltem át és élek át újra és újra, ahányszor meghallgatom.
Az első szám energikus dob bevezetője után rögtön egy nem mindennapi témával találkozhatunk. A már-már lírai hangvételű kezdet lassacskán egyre fokozódik, majd mikor eléri a csúcspontját, vége szakad. Ami különlegessé teszi ezt a témát, hogy bele van komponálva egy bizonyos fokú szabadság, ami ennek a fokozásnak a legfőbb eszközévé válik benne. A szaxofonok és a gitár nem pontosan együtt szólnak, hanem el-elcsúsznak egymáshoz képest, folytatják egymás motívumait, és ez az, ami olyannyira érdekessé teszi, hogy miközben írom e sorokat és hallgatom a lemezt, visszatekerem a lemezjátszót, és újra meghallgatom a témát. Ezután Dave Liebman és Joe Quitzke izgalmas párbeszédével kezdődnek a szólók, amihez később csatlakozik a bőgő, walking-jával visszahozva a tempót. Eztán következik Matthieu Donarier szaxofonszólója. Finomnak mondható soundja kellemes kontrasztot teremt a szopránszaxofon élesebb hangjával, mégis itt válik egyre inkább bizarrá a hangulat, a feszültség fokozódik, ahogy a szaxofon motívumait a gitár is kiegészíti akkordjaival és ritmizálásával. A csúcspont egyértelműen az ezután következő gitárszóló. Ehhez csatlakozik újra Liebman egy kevés párbeszédszerű közös szóló erejéig, ami szépen felvezeti a témát.
A következő szerzemény egyszerű szépségével lepi meg a hallgatót. Ez a szekvenciára épülő Ravel téma adja magát, feszültség és erőlködés nélküli. A szólók is gyönyörűek és izgalmasak, de ezzel azt hiszem, hogy nem mondtam semmi újat.
A „Spirale” című kompozíció az egyik kedvencem. Ez is egy fajsúlyos szám, már a témában hatalmas katarzisszerű csúcsponttal találkozhatunk, aztán a szólók alatti akkordmenet végig kívánja a folyamatos fokozást. Az egyéni szólók után a két szaxofon passzolják egymásnak a jobbnál jobb motívumokat, a kíséret is egyre erősödik, míg végül visszatérnek a téma motívumai a közös szóló alatt.
Itt ismét egy lassabb szám következik középpontban a gitárral. Egy rövid téma után hosszasan élvezhetjük Gadó Gábor szólójátékát, majd ehhez csatlakozik Sébastien Boisseau. Ez az alkotás (szándékosan nem a szerzemény, vagy a kompozíció szót használom, mert az úgy érzem, nem fejezné ki a lényegét) számomra olyan, mint egy álom, amiben minden lehetetlen történés egyszerűnek és kézenfekvőnek tűnik egészen az ébredés pillanatáig.
Ahogy azt a rend megköveteli, amióta csak világ a világ a fantázia után fúga következik a kellő kontraszt érdekében. A „Weltraum” valóban fúgaszerkesztésű témával indul, amely kötött rendet a szólók persze hamar felbontanak. Az első szóló a gitáré. Itt, ahogy eddig is, az építkezés fontos eleme a szekvencia, így a fúgatémától fokozatosan távolodunk el. Ami még meglepett, az Donarier egészen zseniális szólója, ami szerintem a legjobb tőle ezen a lemezen.
A következőkben Sébastien Bossieau kapott főszerepet egy bevezető erejéig. Itt is egy több részből összetett szerzeményt hallhatunk: a bőgő bevezető után a tenorszaxofonon és szopránszaxofonon is hallhatjuk az első témát szólókkal átkötve, aztán egy felkiáltásra elindul a második téma Gadó Gábor és Matthieu Donarier interpretálásában.
Befejezésképp megint csak egy lassabb számot hallhatunk. Széles, több oktávos motívumai a szaxofonokon is nagyon jól szólnak. Itt sincs kötött tempó, az egész muzsika hömpölyög, akár egy folyó.
Hogy elértünk az album végére is, én is befejezem „rövid” kis beszámolómat. Bár megint sikerült extrahosszú lemezkritikát írnom, mégis úgy érzem, az élményeknek csupán töredékét vetettem papírra, és azt sem tudtam egészében bemutatni. Ezért, ha valaki képes volt az irományomat végigolvasni, biztosíthatom róla, hogy a lemez meghallgatása nem lesz felesleges időtöltés.
