Adyton Karácsony az A38 (kis)hajón
A Grencsó Kollektíva a Várakozás szóval egészítette ki a nevét a december 27-i koncertjének idejére. Több szempontból is találó volt a megfogalmazás.
Ahogy ballagtam a hajó felé, feltűnt, hogy az eleddig hívogatón kivilágított egykori kőszállító sötétségbe burkolózik. December 27-e vasárnap. Ja, nehéz dió. Ki megy ilyenkor koncertre?
De várjunk csak, mintha a hajóorrban mégiscsak pislákolnának a bár fényei! A helyszín a Kiállítótér lesz, az meg ugye a bár alatt van egy szinttel. Előttem a hajóhídon öles léptekkel haladt a terepszín dzsekis, bakancsos, igen mordnak tűnő alak. Már a villamoson kiszúrtam. A szótlan akcióhős kapucnija kemény vonású, de mégis finom arcot rejtegetett. Alsó ajka alatt precízen nyírt háromszög szakállal. Magabiztosan, lazán lépett a félhomályban ásító fedélzetre.
Láttam nagyon otthonosan mozog. „Segítene?” – szólítottam meg. Megpördült és biztatón rám mosolygott. „Merre találom Fraknói Ottót?” – folytattam.
Karjait széttárta és „íme itt áll előtted” mozdulattal, úgy hajolt meg, mint Tim Roth a méltán elhíresült Rob Roy-ban. Ő volt a Grencsó Kollektíva koncertjének felelőse a hajó részéről. Egy-két hivatalos mondat után közvetlenebb hangra váltottunk. Kiderült, hogy a hajó alapvetően zárva van. Így némi túlzással elmondható, hogy „az egész hajó az Adyton Karácsonyé”. Ha jól értettem a házigazda szavait, „ilyenre még nem volt példa, kíváncsian várom, vajon hányan jönnek”.
Pillanatok alatt előteremtett mindent, amire szükség volt. Olajozottan működő csapata nekilátott a munkának. Marci hangmérnök félszavakból is értve megbeszélte Grencsó Pistivel a hangosítást, Totó pedig belőtte a fényeket, Misi prímán beállította a vetíteni való slideshow-t. Ottó kiült a bárba, szeme a hajóhidat fürkészte. Várakozott.
A Kiállítótér kétoszlopos, katonás elrendezésű széksorait Grencsó Pisti összekócolta. Néhány kis asztal is helyet kapott közöttük, melyeken hamarosan apró mécsesek imbolygó fényei várakoztak a nagyérdeműre.
A Kollektíva pedig nemcsak a nézőkre gondolt a Várakozással. Hanem arra is, hogy ez a kezdeményezésük az idei évben a második, ami a távolabbi jövő felé mutat. Olyan jövő felé, amiben talán sikerült ezen a december 27-ei napon elvetni egy hagyomány magjait. Egy hagyományét, ahol minden Karácsonykor megünnepelhetjük a szabadzene művészetét, emelkedetten tiszteleghetünk az örökkön szabadságra vágyó emberi lélek előtt, ahol szélesre tárhatjuk a művészetek jobbító erejét őrző kapukat, ahol egyszerűen találkozhatunk és beszélgethetünk egymással. Együtt lehetünk.
Van aki még részt vett és van aki már csak emlékszik a Szabados György vezette szabad zenei műhely Kassák klubbeli működésére és legendás karácsonyaira. A Grencsó Kollektíva és a vele egy úton járó, abból fakadó Adyton Együttlétek nem akarják utánozni a fentebb említett fényességes szellemi műhelyt, sokkal inkább felvállaltan képviselni annak szellemiségét. Nem az emlékezés gesztusát szeretnék éltetni, hanem mindig a jövőbe mutató jelen alkotásaival élő minőséggé kívánják tenni azt. A folytatás mellett tették le a voksukat, hiszen a szabadzene szabadosi alapvetése is az örök megújulásról, fejlődésről, áramló és nem megkövült alkotási folyamatokról, gyakorlatokról szól.
Ennek jegyében láthatták (az egyre sűrűbben érkező) nézők próbálni a koncert előtt negyedórával azt a három fiatalt, akik már a harmadik nemzedéket képviselik a szabadzene művelésében. Mire idáig értek az események, elfogytak az ülőhelyek. Felkaptattam a bárba egy sörre. Rendes sor állt a pult előtt. Megpillantom Ottót.
- Szék kellene. - mondom
- Mennyi?
- 10–15 biztos kell.
- Megoldjuk.
(Akkor vettem észre, hogy az asztalok körül szinte nincs is szabad hely.)
- Várj, inkább legyen 20-25.
Mire végigálltam a sort és visszamentem a „kishajóra”, legalább 7-8 perccel túl voltunk a nyolc órási kezdési időponton. A nézőtér mögötti hátsó falhoz szorulva várakozott a Grencsó csapat. Szorult és vicces helyzetük ellenére izgatott mosollyal figyelték, ahogy szétkapkodják az újabb és újabb – nem is tudom hányadik – székutánpótlásokat, ezzel még inkább elvágva őket a világot jelentő deszkákon várakozó hangszereiktől. A székek között kanyargó, színpadra vezető kvázi folyosó szép lassan betömődött.
Az egymásra várakozás mindkét részről – nézők és zenészek - valósággá vált. Végül a helyzetet felismerő pillanatban, nem kis mulatságot okozva, szinte kézről-kézre adva őket, egyszerűen feltapsolták a zenekart a színpadra.
Grencsó István a tőle megszokott, finom humorral átszőtt, szívetmelengető szavakkal köszöntötte a jelenlévőket és konferálta fel a koncert első részében elhangzó számokat.
A nyitószámként elhangzó Reménykedés most is hipnotikus erővel vonzotta be a hallgatóság figyelmét. Rendkívül erős koncentráltság volt észlelhető a nézőtéren. Ebből nőtt ki Az esküvőt bevezető emelkedett líraiságú bőgőszóló Benkő Robitól. A főtéma utáni részben Pozsár Máté – számomra – még soha nem hallott új megfogalmazású és lenyűgöző virtuozitású szólóval varázsolta el a közönséget. Ami alatt a mögöttem ülő – feltehetően amerikai - idős úr többször is elsuttogta a mellette ülő, neki tolmácsoló hölgynek „amazing, amazing”.
Ezt követte a Fohász, amiről Szabados Györgyné, Jutka asszony a koncert után annyit mondott, hogy soha ilyen szépnek még nem hallotta a Pistiéktől.
Nekem pedig Molnár-C Pál festőművész (1894 – 1981) gondolatai jutottak eszembe róla. Ezt írta a freskóról : „Így tehát a festő, műve megfogalmazásánál számol azokkal a tényezőkkel, melyek folytán az építészeti alkotás az összhang, egyensúly, nyugalom, méltóság, nagyszerűség, pompa, fenség, zeneiség, a tektonikus erők áramlásának ritmusa kifejezésre jut. Így válik a kép az épület kiegészítő elemévé, vagyis monumentálissá. Ez a jellege tehát - vigyázat! - nem méretekben, hanem mértékekben nyilvánul meg. Bélyegnagyságú kép is hathat monumentálisan, viszont életnagyságot többszörösen is meghaladó, de nem monumentális szerkezetű kép, legfeljebb ha monstruózus, azaz torz.”
Ezen az estén többször is éreztem, hogy egy-egy kompozíció monumentálisan hat rám. Nem hiszem, hogy egyhamar elfelejteném azt a „mozit”, amikor az egyik ilyen pillanatban egy furcsán kivilágított, nagy hajó fenséges tempóban úszott el mellettünk az üvegfal mögötti, szurokként csillogó vízen. Pisti szaxofonja éteri magasságokban szárnyalt, Robi bőgője a mélyben cirkált, Máté zongorája ég és pokol között feszült ki, és Szilveszter dobja a szívünkben zakatolt.
A koncert első része a Kacskaringós búcsúval zárult. Ebben Szilveszter kapott lehetőséget egy kiadós szólóra. Nem hagyta ki a ziccert. A tőlem jobbra, elöl ülő távol-keleti vonásokkal bíró ifjú hölgy ezt minden ízében le is reagálta.
A szünetben az Adyton Együttléten készült Ekési Orsi fémjelezte, és Bognár Ferenc, valamint Comandante Grande által fotózott képekből készült slideshow-t láthatta a felszabadult közönség.
A második részben közreműködött a fentebb említett harmadik nemzedék három képviselője. Szabó Kristóf bőgőn, Katona Márton dobokon és Várallyay Petra hegedűn. Előbbi kettő részt vett a nyári Együttléten. Petrát pedig elsöprő, tüzes és kétséget nem hagyó játékát hallgatva jövőre várjuk oda szeretettel.
Elsőként az Adjon Isten című Grencsó szerzeményt hallhattuk. A szerzeményben feltűnt a Bú-tup című – szívhangot megjelenítő – Szabados kompozíció markáns eleme is.
Ezt követte egy Albert Ayler ihlette Our Prayer átirat. Majd a Kassák Karácsonyokat ikonikussá tévő, ezért is elmaradhatatlan Regölés. Igazi zárószám, melyen rendszerint megmozdulnak a lábak és a kezek. Most sem volt másképp.
Viszont annyiban másképp történtek az események, hogy hiába próbálkozott többszöri meghajlás után is a kibővült Grencsó Kollektíva a lejövetellel, azt rendre meghiúsította a nézőtéri taps és némi ravasz helyszűke ellenállásféle. Így hát belefogtak a Szabó Irma vallatása című opuszba.
Elmondható, hogy a hangulat a legszebb módon alakult át Együttlétté. A koncert után köztünk maradó zenészekkel beszélgetések, közös fotózkodások, koccintások történtek. Többen is hangot adrak abbéli véleményüknek, hogy miért volt ilyen rövid. Hogyhogy már vége?
Jó idő múltán, mikor már a zenekar régen hazafelé utazott, a bárban még mindig egy nagy körben ültek az emberek és beszélgettek.
Természetesen Ottó továbbra is ura volt a fedélzetnek. Csak most már nem azért várakozott, hogy vajon hányan jönnek még át a hídon, fel a jó öreg Artemovszk 38 kőszállító hajóra. Jókedvű kézfogással búcsúztunk.
Addig is majd várakozunk egy kicsit a legközelebbi Adyton Karácsonyig.
1. rész
Reménykedés (Stevan Tickmayer)
Az esküvő (Szabados György)
Fohász (Szabados György)
Kacskaringós búcsú (Grencsó Kollektíva)
Grencsó István – fúvósok
Benkő Róbert - bőgő
Miklós Szilveszter – dob
Pozsár Máté – zongora
2. rész
Adjon Isten (Grencsó István)
Our Prayer (Albert Ayler)
Regölés (Szabados György)
Szabó Irma vallatása (Szabados György)
Katona Márton – dob
Szabó Kristóf – bőgő
Várallyay Petra – hegedű
