KOLLÉGÁK, BARÁTOK TUCATJAI A SZÍNPADON, AVAGY A 60 ÉVES ELEK ISTVÁN ÜNNEPLÉSE A BUDAPEST JAZZ CLUBBAN 2015. SZEPTEMBER 30-ÁN
Azt, hogy Elek Pista barátom idén ünnepli 60. születésnapját már az év elejétől jól tudtam, hiszen megemlítette ezt a fontos mérföldkövet azon a remek koncerten, ami ugyancsak a BJC-ben került sorra még január 15-én. Pista ekkor mutatta be új kvartettjét, amely aztán többször is szerepelt a fővárosban és vidéken egyaránt, és ezek közül többről mi is beszámoltunk honlapunkon (egy másik is a BJC-ben volt, egy pedig a Kombó Jazz Klubban). Akkoriban még azt gondoltam, hogy a tényleges dátum (július 10.) közelében lesz ez az ünnepség, de utólag belátom, hogy sokkal jobb volt ez az őszi időpont, mint a forró nyár, amikor – aki csak teheti – elmenekül a fővárosból… Most viszont, szeptember utolsó napján, a Zene Világnapjának előestéjén ideális volt megrendezni ezt a születésnapi „party”-t.
Pistát már igen régen ismerem és kedves emlékeim közé tartozik az is, hogy hosszabb beszélgetésekre adtak alkalmat közel másfél évtizeddel ezelőtt azok a koncertek, amelyeket a Pozsár Eszter vezette CoolActive szextett adott a Páva utcai Matáv Zeneházban. A három fúvós egyike (Eszter és Zsemlye Sanyi /Zsömi/ mellett) természetesen Pista volt. Aztán a legkülönfélébb formációkban találkozhattam vele, még a jazzorientációjú minőségi pop- és rockzene márkás előadói mögött is. (Természetesen ez nem ritka a nemzetközi és hazai jazzvilágban: láttam én már Wayne Shorter-t Santana zenekarában, Tim Ries a Rolling Stones fúvóskórusában játszik, de László Attila is gyakran feltűnik például Charlie-val.)
Nos, már a tegnap esti fellépők listája is igazolta Pista sokoldalúságát, hiszen a BJC műsorfüzete is öt zenekart és tizenöt vendégművészt ígért, de jóval többen léptek a pástra. Örömmel mondhatom el, hogy a fellépett vendégművészek száma alighanem valahol az ötven (!) körül járhatott, ezt biztosan csak Pista és kedves felesége Mesics Kati tudná pontosan „leltározni”. Azt gondolom, hogy ennél jobb bizonyíték nincs arra, hogy Pista mennyire sokoldalú művészember, milyen sokféle zenét játszott, hány formációban állta meg a helyét. (És a nagy tumultusban a CoolActive még csak szóba sem került, igaz Szendőfi Péter, az akkori dobos több felállásban is színpadon volt.)
A tegnap este nemcsak forró hangulatú ünnep, de összegezés is volt, hiszen Ávéd Jancsi ügyes „riporterkedése” mellett végighaladtunk Pista négy évtizedes pályáján. De, ha éppen nem is kérdezett Jancsi, Pista akkor is mesélt, lebilincselően, érdekesen és humorosan. Szoktam azon lamentálni, hogy zenéről írni milyen nehéz, akkor hogyan lehet beszámolni egy olyan estéről, amikor vagy húsz (!) formáció játszott (még akkor is, ha természetesen voltak átfedések) és több tucat régi barát, zenésztárs váltotta egymást a színpadon. A hazai nívós pop- és rockzene olyan sztárjai is vállaltak egy-egy számot, mint Balázs Fecó, Somló Tamás, Török Ádám és Charlie. Érdekes, hogy a „gyengébb nem” képviselőivel (sem hangszeres, sem énekesi szerepben) nem találkozhattunk, pedig sok énekesnőt is kísért Pista az évek során Cserháti Zsuzsától Zsédáig, de bizony sok olyan is akad már a zenészpartnerek között egy ilyen négy évtizede tartó pályán, akik örökre leléptek a stage-ről…
Az este persze Pista kvartettjével indult. Bármilyen hihetetlen, jóllehet volt vezetője több formációnak, amelyek különféle fantázianevekre hallgattak, saját nevén csak a már említett ez év januárban debütált együttese létezett. Bár itt is Molnár Péter bőgős és Cseh Balázs dobos helyén Máté László és Szendőfi Péter szerepelt, de Kenny Barron „Voyage” című remek hard bop darabja most is jó indításnak bizonyult. S ha már Pista zenei sokoldalúságáról szóltam, akkor el kell mondanom, hogy négy nádfúvós hangszert (klarinét, alt-, tenor- és baritonszaxofon) cipelt be a színpadra, majd a második szettben előkerült a szopránja is! Másodikként Toots Thilemans játékos „Bluesette” című számában újra felfedezett hangszerét, a klarinétot vette munkába és a szám előtt mesélt konzervatóriumi és jazztanszaki tanulmányairól, üdvözölve tanárait, akik közül például Bakos József és Siliga Miklós is eljöttek megünnepelni a kerek évfordulót. Egy szédületes bop-remek, Charlie Parker „Anthropology”-ja következett olyan vehemenciával, amely kiváltotta a közönségből az első hatalmas ovációt. Ebben Pista a harmadik hangszerét vette munkába, ő altszaxofonozott, Csiszár Péter tenorozott, Halász János zongorázott, Margit József basszusgitározott és Szendőfi Péter dobolt. Ez a felállás a pozános Friedrich Karcsival kiegészülve játszotta el Sonny Rollins táncra ingerlő jazz-calypso-ját, a „St. Thomas”-t (ami persze egy karibi sziget neve, ahonnan felmenői New Yorkba jöttek). A „jazzvonal” folytatásaképpen a 90-es évek (mint Pista megjegyezte, meg szokta magyarázni tanítványainak, hogy nem az 1890-es, hanem az 1990-es évekről van szó.) Trespassers nevű formációja következett, akik közül ketten vannak, akiknek az ország legjobb jazzklubját köszönhetjük – ennek az ünnepségnek a helyszínét, a BJC-t! Tehát Bóna Laci dobolt, Sár Csaba gitározott, Szász Sándor bőgőzött és a nap hőse Elek Pista tenorozott. Műsorukon Sam Jones örökbecsű darabja a „Unit 7” volt. Bóna és Szász maradt a színpadon jött hozzájuk a basszusgitáros Studniczky László és a zongorista Balla Endre. (Az 1990-es és 2000-es évek fordulóján Tisza Bea énekelt velük, de ő most Abu Dhabi legelőkelőbb 6 csillagos szállodájának „lounge”-ban zongorázik és énekel a „kőgazdagok” szórakoztatására. Magyarul: igazoltan volt távol!) A foglalkozására nézve fogorvos Balla két kompozícióját adták elő: „One More Time” és „Right Now”. Még a szünet előtt beindult a „pop-vonal” is - Balázs Fecóval, hisz’ Pista a Korál együttesben is ügyködött az 1980-as évek elején. Fecó zongorázott és énekelt, Dorozsmai Péter dobolt, Fischer László gitározott, Fekete Tibor Samu basszusgitározott, Pista altózott. (Kölykök az udvarból)
Aztán a kilenc (!) fővel felvonuló Besenyő Blues Band szédületes játéka óriási sikert hozott, én is csak néztem, mikor a frontvonalban hat fúvós hátul pedig a ritmushármas játszott és persze bedobva a hatásos show-elemeket: a hangszerek lengetését, egyszerre történő mozdulatokat stb. Muck Feri még egy fehér papírlapot is előkapott PISTA felirattal és az Elek-szóló alatt rámutatott. (Ezt Miles Davis is eljátszotta, hogy a szólisták nevét hatalmas betűkkel felmutatta a szólójuk alatt.) Itt aztán sikerült elvesztenem a fonalat, összekeverni jegyzeteimet, így csak egy címet írok le és a közreműködők neveit, de azt, hogy ezek melyik – egymást szorosan követő – formációhoz tartoztak, azt fejtsék meg a popban nálam járatosabbak (Pick Up the Pieces – Average White Band).
Óriási sikert hozott az egész és a hangulat tetőfokra hágott: Muck Feri és Pista szaxofonszólói tüzelték fel a közönséget, Marsalkó Zoltán, Kormos János, Zsoldos Tamás, Szendőfi Péter, Majsai Gábor, Köves Pinyó, és Gallyas László közreműködésével. (Lehet, hogy meg is van a kilenc ember? Sajnos lehet egy kis hiba, hiszen Pinyó és Szendőfi is dobosok, és egyszerre csak egy dobos volt a színen.) Sőt Csizmadia Gábor trombitás is felkerült a silabuszra. (A gyors felkonferálásokat lehetetlen volt feljegyezni, azt csak hangfelvételről lehetne pontosan azonosítani. De azt hiszem nem ez volt a lényeg szerda este…)
A rövidnek ígért, de mégis hosszúra sikerült szünetben mindenki evett-ivott, beszélgetett, örült egymásnak, hiszen ekkora „banzáj” nem mindennap verődik össze: a hazai „könnyűzene” ennyi jeles képviselője nem túl sűrűn van együtt néhány négyzetméteren. De Pista jól látta, hogy ez a „buli” még a legnagyobb igyekezettel is éjfélig fog tartani, ezért aztán előkapta a klarinétját és egy szál gitár kísérettel belevágott a „Bordal”-ba a Bánk bán-ból, amit szépen átvezetett Harry Warren „There Will Never Be Another You” című standard-jébe, majd ismét az Erkel-melódiához visszakanyarodva fejezte be a közönséghívogatót. A második szettben ezt követően már inkább a pop és a rock dominált. Pista másfél évtizedig vezette a Tea együttest a Magyar Televízióban, amely egy jó kis jazz-rock zenekar volt, két trombitával (Molnár Zoltán és Simay Zoltán), Elek Pista altszaxofonozott, Kormos János gitározott, Tóth Tamás Ferenc zongorázott és billentyűs hangszereken játszott, Studniczky László basszusgitározott és Nemes Tibor dobolt. Két vérpezsdítő számot adtak elő: az „Acid Jazz”-t és a Teát. Aztán az is kiderült, hogy Pista háromszor kapott eMeRTon-díjat: a Besenyő Blues Band, a Tea és a Fusio Group égisze alatt. Most tehát az utóbbi következett. Ebben Szendőfi Péter kemény dobjátéka és Romhányi Áron zongoraszólói voltak kiemelkedőek, (de azért ne feledkezzünk el Kormos Janó gitárszólóiról és Szuna Péter „slap”-eléséről sem) Pista tenor- (Szem) és szopránjátéka (No Subject) mellett… Ez utóbbi hangszert második nekifutásra még idejében behozta Susszer Balázs, akinek sokirányú, de mindenekelőtt kitűnően megoldott kifogástalan hangosítási munkájáról kell itt néhány szót elmondani. Igaz, a keverő pult mögött ezúttal Bence ült. (Sokszor bosszankodunk, hogy az un. „beállással” teszik próbára a közönség türelmét egyes „nagyigényű” zenekarok, pláne, ha két együttes követi egymást. Tegnap este minden flottul ment, amúgy jazzesen, hiszen nem az akusztikai bravúrokon volt a hangsúly /jelzem ezzel sem volt semmi baj/, hanem a jó hangulaton és a közös zenei élményen, ami maradéktalanul sikerült, nem kis részben éppen Balázs hatékony munkája révén.) Somló Tamás ősz üstöke tűnt fel a színpadra vezető szűk ajtóban, nyakában egy ezüstösen fénylő altszaxofonnal. Aztán használta is a régi, jó „Annyi mindent nem szerettem még” című LGT-nótában, amit el is énekelt a közönség lelkes közreműködésével. Török Ádám is kitett magáért egy blues-zal, éppúgy, mint Charlie a „Georgia on My Mind” című Hoagy Carmichael standard-del, amit sokan játszottak már, de a nagyközönség Ray Charles (és Charlie) előadásából ismeri. A hazai pop és rock nagyjai mögött már alig tudtam követni az egyre változó zenész-hátteret. Egy biztos, hogy Charlie előadásában két remek tenorszóló volt az est főszereplője, Pista és Csiszár Péter tolmácsolásában. No és a hat fős kíséretben Halász János zongorázott, Zsoldos Tamás basszusgitározott, Szendőfi Peti pedig dobolt.
Aztán – mivel egyszer minden véget ér – Elek Pista zenei „önéletrajzának” időrendjében eljutottunk az utóbbi évekhez. Szóba került a Budapest Jazz Orchestra-ban betöltött művészeti vezetői munkája, amely 2010-ig tartott, majd a Tatabányai Big Bandnél végzett – ma is tartó – tevékenysége. Ekkor már Ávéd Jani is visszatért „tanult mesterségéhez” és tenort ragadott. A tatabányaiakat az igen tehetséges ifjú szaxofonos Ludányi Tamás képviselte ezúttal szopránon, Borbély Misi altózott és Elek Pista baritonozott. Mindennemű kíséret nélkül a négy nádfúvós Ellington örökbecsű darabját, az „In a Sentimental Mood”-ot adta elő – csodásan, óriási ovációt váltva ki. A Budapest Jazz Club „Happy Birthday” tortáját Bóna Laci adta át, majd a mindenki által ismert és szeretett Joe Zawinul nóta, az Adderley-ék révén klasszikussá vált „Mercy, Mercy, Mercy” következett, amelyhez Dennert Árpád tenorral, Schreck Feri pozánnal, Ducsai Szabolcs trombitával is csatlakozott. De feljött a színpadra Cserta Balázs szaxofonos is, és az utolsó pillanatban Somló Tamás is megjelent altszaxofonjával.
Végül elnézést kérek, ha valakit kifelejtettem, nem jó helyre soroltam be, vagy hibásan írtam le a nevét (Garai Attila nevét annakidején, lemezeit is beszámítva i-vel és ipszilonnal leírva százszor láttam, de ma sem tudom, hogy melyik változat volt a „hivatalos”.) Avagy kicsit „fésületlenre” sikerült ez a beszámoló!? Persze a lényeg még mindig az, amire oly’ sokszor hívom fel – jóindulatúan feltételezett – olvasóim szíves figyelmét: „Az élőzenét semmi sem pótolja és/vagy helyettesíti! És éppen ez volt a lényeg szeptember 30-án este is!
És alább Somogyi Árpád képei:
