Szabados György és kora

Turi Gábor alábbi írása először az 1999. július 21-i Napi Magyarországban jelent meg! Különösnek tartom (I’m jut kiddin’, you know!), hogy nevem mégcsak említésre sem került… – A szerk.

Jeles alkalomnak adott helyt a Magyar Rádió márványterme: a Bartók adófőszerkesztőség ünnepi hangversennyel köszöntötte a hatvan éve, 1939. július 13-án született Szabados György zongorista-zeneszerző-zenekarvezetőt. Jelképes és egyben örömet szerző gesztus, hogy a klasszikus értelemben vett Zene leghűbb és üzleti szempontok által legkevésbé befolyásolt médiuma számon tartotta és megemlékezésre méltónak találta az évfordulót. Annál is inkább, mert az egyedülálló életművet létrehozó Szabados művészete nem köthető egyetlen műfajhoz vagy művészeti ághoz: a magyar zenei hagyományokat hangsúlyosan felvállaló, a mesterséges kategóriákon felül álló, megalkuvásmentes irányultságával mindig szemben állt az érdek­ori­entált zenefelfogással; ez is oka annak, hogy zenéje méltó értelmezése és értékelése a mai napig várat magára.

A muzsikus, akinek munkássága előtt ezzel az írással a Napi Magyarország is tisz­te­leg, fiatal korában a rögtönzésnek tág teret adó dzsessz bűvkörébe került. A hatvanas évek elején már free, azaz szabad, lázadó szellemű dzsesszt játszott, amely spontán érzelmi hatá­sával, szokatlanul összetett harmóniai és ritmikai szerkezetével szoros párhuzamot mutatott az amerikai jazz avantgárd úttörő muzsikusai által képviselt kísérletekkel. Ez a zenei előadásmód kitágította a műfaj korabeli formai és stiláris kereteit. Szabados ösztönösen a magyar népdal parlando-rubato előadási gyakorlatára és a Bartók Béla zenéjéből is ismert keleti aszimmetrikus ritmusokra építette saját zenéjét, és szabad játékmóddal oldotta fel a kompozíciók zárt rendjét, amely az improvizáció számára új dimenziókat nyitott.

Első nemzetközi sikerét 1972-ben, a spanyolországi San Sebastian-i fesztiválon aratta, ahol együttesével elnyerte a free kategória díját. Az Esküvő című, mérföldkőnek számító lemezével (1974) a Bartók által egyetemes szintre emelt magyar zeneiség, a dzsessz­improvizáció és a kortárs kompozíciós módszerek eredeti, nagy hatású szintézisét alkotta meg. Miközben a zenei intézményrendszer kapui zárva maradtak előtte, művészetét a hetvenes-nyolcvanas években a dzsesszkedvelők szűk, de mérvadó intellektuális köre szinte kultikus tisztelettel övezte. Külföldön nagyobb elismerést aratott, mint itthon. Mindenekelőtt német nyelvterületen, ahol a modem improvizatív zene meghatározó képviselőjeként tartják számon. Fellépett a daxbergi fesztiválon, a kölni operaházban, a bécsi alternatív zenei fesztiválon és más jelentős zenei központokban, munkásságát tanulmányokban, konferenciákon méltatták. 1985-ben aztán a magyar kulturális kormányzat is méltányolta művészetét, Liszt Ferenc előadó-művészeti díjjal tüntették ki. Lemezei, az „Adyton", a „Szabraxtondos", „A szarvassá vált fiak", „A szent fönixmadár dürrögései", a „Homoki zene", az „Elfelejtett énekek" élet­művének doku­mentumai. Pályájának kiemelkedő fejezeteit alkotják találkozásai Anthony Braxton és Roscoe Mitchell szaxofonosokkal, a chicagói fekete avantgárd vezető muzsi­kusaival. A hasonló zenei gondolkodás önmagán túlmutató példája volt az, amilyen termé­sze­tességgel az eltérő környe­zetből és háttérrel érkező muzsikusok a koncerteken és lemez­fel­vételeken megtalálták a közös hangot egymással.

Szabados György nemcsak zongorista és zeneszerző, hanem költő és gondolkodó is. Iskolateremtő egyéniség, aki köré hasonló világszemléletű fiatalok szervezödtek. Művészetének kindulópontja az a mélységes meggyőződés, hogy a természetes zeneiség és az alkotó­készség minden ember vele született adottsága. Amióta zenél, mindig a kifejezés szabadsága utáni vágy hajtotta, annak a tiszta, nyitott állapotnak az elérése, amely a kölcsönhatások révén a lélek belső rezdüléseit engedi felszínre jutni. A szabad szellem és a kreativitás vonzotta a dzsesszhez is, amelyet végéhez közeledő, vegyes kultúrájú századunk leginkább hatásos, egyedi zenéjének tart.

A rádió Márványtermében rendezett koncert első felében az egykori és mai muzsi­kus­társak, növendékek – Kathy Horváth Lajos, Jávori Vilmos, Dresch Mihály, Grencsó István – meglepetésszerű műsora köszöntötte a Mestert. A második részben aztán a Szabados vezette MAKUZ – azaz a Magyar Királyi Udvari Zenekar – előadásában felhangzottak az ismert kompozíciók, a Motív, az Adyton, a Regélő. A föld rengett, a falak imbolyogtak, az elementáris erejű zene az egeket ostromolta, a magasból angyalok vigyázták lélegzését azoknak, akik jelenlétükkel pecsételték meg a teremtés újabb aktusát.