Szőke Niki 30 (+1)

Tegnap tartotta születésnapi koncertjét a Budapest Jazz Clubban a magyar jazzvilág egyik ékessége, Szőke Niki. Összeférhetetlenség vádja nélkül lelkendezhetek ezért az előadásért, mert nem a Harmónia Jazzműhely rendezvénye volt (sajnos).

A koncert két részből állt. Az elsőben az énekesnő virtigli jazz kvartettjét hallottuk, a másodikban a populárisabb „B Verziót”. Valószínűleg sokakat meglep majd, hogy egy olyan megcsontosodott, mainstreamben leragadt nyugdíjas, mint jómagam nem a Szőke Nikoletta Quartet-ről akar egy ódát írni, hanem a funky, soul és gospel beütésű B Verzióról. Nem mintha nem imádnám a kvartettet, amelyet Kerekes Gyurival minden évadban felléptetünk a Jazz Péntekeken, hiszen maga a rendszeres felléptetés ténye elárulja teljes elkötelezettségünket a formáció világszintű teljesítménye mellett. Tegnap azonban a közönség része voltam, nem kellett mérlegelnem műsorpolitikai megfontolásokat, és noha barátságból és szeretetből én konferáltam, de aznap nem az én saram volt, ha 15 perccel az előadás kezdetének meghirdetett időpontja után a zongorista még a Katona József utca sarkán bagózik, a bőgős bezárkózik az illemhelyre, a dobos szociálfilozófiai értekezést tart a bárpult mellett, és az est sztárja telefonon próbál meggyőződni arról, hogy a babysitter már lefektette a gyerekeket. (Egyébként minderre nem került sor tegnapJ!!!!). Mindezzel csak jelezni akartam, hogy felhőtlenül élvezhettem a hallottakat.

Nos, egy hatalmas és ovációval méltán fogadott első rész után, amiről ugyancsak áradozhatnék, de akkor – szegényes szókincsemnek köszönhetően – kifogyok a szuperlatívuszokból, szóval a szünet után kicsit sajnáltam, hogy vége szakadt a jazznek, ami végül is közelebb áll a szívemhez, mint a soron következő, kétség kívül minőségi popzene. És akkor elkezdett játszani a B Verzió. Én csak ültem ott tátott szájjal, és hirtelen megfeledkeztem 76 évemről, szerettem volna felszólítani a közönséget, hogy álljunk le egy pillanatra, vigyék ki a teremből a pódium előtti asztalokat és székeket és, aki akar, táncoljon ott. Magamat is beleértve, mert nagyon akartam. A szívemben, lelkemben hősi halált halt a jazz-sznob és eszembe jutott, hogy amikor általános iskolás koromban jazzrajongó lettem, a kezdeti lökést két dolog adta meg. Az egyik, hogy a műfaj akkor épp be volt tiltva. Nem mintha ezt most kívánatosnak tartanám, de abban is biztos vagyok, hogy akkor azonnal több tízezer tizenéves akarná egyedülállóan egyéni eredetiségét a tiltott gyümölcs élvezetével fitogtatni. De legalább olyan fontos volt akkor a számomra, hogy a jazz, amit hallhattunk a különböző nyugati adókon, kiváltképp annak a big band variációja, a zömében iszonyatosan táncolható volt. És abban a korában az ember táncolni akart. Viszont az, hogy 60 évvel később én megint táncolni akartam egy jazz koncerten, ahol ráadásul nem a saját fiatalkorom zenéjét játszották, az sok mindent elárul Szőke Niki B Verziójáról. A B Verzió tegnap esti repertoárja hat számból és két ráadásból állt. A hat számból négy saját termék volt és mindegyik zseniálisan jó. És mitől volt zseniálisan jó? Részben attól, hogy a kompozíciók Szakcsi Robi és Barcza Horváth Józsi leleményei voltak. Ez önmagában minőségi garancia. Viszont ilyenkor teljesen az előadókon múlik, hogy mit hoznak ki a szerzeményekből. Mert lehet a B Verzió anyaga populáris, táncolható, fülbemászó vagy akármi, de volt benne annyi improvizáció is, hogy bennem abszolút jazz élményt keltsen. A csapat fenomenális volt. A dobos Juhász Marci, aki az elmúlt év során teljesen megtáltosodott, a kvartettben felmutatott kifinomult és érzékeny játékát követően, valóságos dinamóként hajtotta a B Verziót anélkül, hogy szétverte volna a produkciót. A két fúvós, Molnár Sanyi tenorszaxofonon és Pecze Balázs trombitán, minden pillanatban a helyzet magaslatán állt, nagyszerű riffekkel dúsítva az amúgy is izzó légkört. Egyébként is üdítő és termékeny a kettőjük kontrasztja. Balázs tiszta tónusú, rafinált, mondhatni „cool” stílusa tökéletesen ellenpontozza Sanyi öblös, „mély fekete” megközelítésmódját. Tőlük elviseltem volna hosszabb szóló részeket is, de az este első sorban nem róluk szólt és ők szakmai alázattal, kiválóan teljesítettek. Barcza Horváth Józsi, aki országunk egyik leginvenciózusabb és legmelodikusabb bőgőse, a B Verzióban basszusgitárra váltott, de úgy, hogy szegény Jaco Pastorius nem a sírjában forgott, hanem onnan kitörve szeretett volna átkerülni a BJC pódiumára, hogy megpróbálja lenyomni Józsit. Tegnap este nehéz dolga lett volna. Szakcsi Robi a billentyűkön legalább négy hangszert megtestesítve színezte, dúsította a zene szövetét és bizonyította újfent, hogy milyen tökéletes zenei szimbiózisban él Nikivel. A gitáros Lamm Dávid, aki egyben első osztályú jazz-rapet is tud előadni, tette is egy alkalommal, annyira ötletes és virtuóz, annyira az elemében volt, hogy jelenléte nagymértékben hozzájárult a tomboló sikerhez. Szándékosan hagytam Nikit a végére. Amióta először hallottam énekelni, rendületlen rajongója vagyok. Csak épp úgy, mint Juhász Marciban, benne is valami hatalmas dolog történhetett az elmúlt év során. Először tavaly decemberben, még a kvartettel hallottuk, amikor az addiginál sokkal erősebb hanggal, sokkal felszabadultabban és hatalmas lélekkel kezdett énekelni. Nem mintha nem lett volna jó hangja vagy nagy lelke azelőtt. De mostanság a hangja és a lelke is valósággal szárnyal. Ha ehhez hozzáadjuk az ő közvetlen, kedves emberi báját, azt a ritka jó tulajdonságát, hogy beavatja a közönséget az angol nyelvű szövegek lényegébe, a szám történetébe, néha saját küzdelmeibe ugyanazzal a számmal, nomeg, hogy a saját számok közül soknak magyar szövege van és nem is akármilyen, akkor válik csak érthetővé, hogy az ember egy estére 16 évesnek és nem 76-nak érzi magát.

Sajnos, nem bírok leállni, de itt eszembe jut a cikk, amit 1954-ben a néhai Oscar Peterson írt a Downbeat-be. Abból szeretnék idézni néhány sort:

„Nem látom, miként lehet boldogságot sugározni a zenében, ha csak az ember maga nem boldog azzal, amit csinál, mint amilyenek mi (az Oscar Peterson Trio) vagyunk. Őszintén gondolom, a jazzből kihalt az a boldogság, amely valamikor annyira áthatotta a műfajt. Azok a zenekarok, mint Duke Ellington-é és Count Basie-é, vagy a Benny Goodman Quartet és Sextet olyan őszinteséggel és tűzzel rendelkeztek, amelyet manapság ritkán hallani a jazzben. Éppenséggel ez a hidegség az egyik ok, amiért oly nehezen eladható számos együttes esetében a modern jazz. Egyes zenészek azt az érzést sugallják a közönség felé, „örülj, hogy itt lehetsz, örülj, hogy beengedtünk.” Félreértés ne essék, Peterson nem a zene modernitását ostorozta, hanem a zenéből szerinte hiányzó örömteli életérzést. Viszont ez az örömteli érzés csak úgy áradt Szőke Niki B Verziójának minden tagjából. Erre nagyon nagy szüksége van a jazznek mai állapotában. Félreértés ne essék, virágozzék és haladjon a kortárs jazz, de ha annak olyan jeles képviselői, mint Niki, Barcza Józsi vagy Szakcsi Robi ilyen örömmel és átérzéssel tudják a műfaj könnyebben emészthető arculatát is prezentálni, akkor csak tegyék és vigyék ki ezt a zenét a mai fiatalok közé. Azok sem süketek.