RÉGI BARÁT(OK) A PÓDIUMON, AVAGY A BENDE ZSOLT QUINTET BEMUTATKOZÓ KONCERTJE A BUDAPEST JAZZ CLUBBAN 2013. FEBRUÁR 7-ÉN SZÖVEG ÉS FOTÓK: MÁRTON ATTILA (ELNÉZÉST A GYENGE MINŐSÉGÉRT…)

Már a BJC ez évi első programfüzetének kézbevételekor (december végén) örömmel konstatáltam, hogy régen látott-hallott (jazz)barátom, a kiváló gitáros Bende Zsolt lesz – kvartett felállásban – kedvenc jazzklubom vendége február elején. Persze az év végi forgatagban szinte meg is feledkeztem erről, de a péntek esti Harmónia Jazzműhely rendezvények házigazdája, Pallai Péter honlapunkon megjelentetett „beharangozójából” már azt is megtudhattam, hogy az együttes ötös felállásban lép pályára. (A füzetben még kvartett volt.) Tegnap este aztán Zsolt azt is sejteni engedte, hogy ez a formáció nemcsak egy alkalomra jött össze, hanem folytatása is lesz… Nagy öröm, hogy két új együttes bemutatkozásának lehettem tanúja két nap leforgása alatt. (A másik az Opusban szerdán este bemutatkozott Kőszegi New5 volt.)

Érdekes, hogy – a zongoristák mellett – talán gitárosból van a legtöbb remek játékos: próbaképpen összeírtam a jelenleg a hazai színen lévő ismert zenészeket és két tucat (fiatalabbak kedvéért 24) perceken belül összejött. Úgy látszik az sem véletlen, hogy a három legnagyobb nemzetközi sikert elért magyar jazz zenész is éppen gitáros volt, gondoljunk csak Szabó Gáborra, Zoller Attilára és Bacsik Elekre.

Bende Zsolt (1967) székely gyerek, Marosvásárhelyen kezdett hegedülni, majd gitározni. (Érdekes, hogy ezt a párosítást sok zenész estében megfigyelhetjük Bacsik Elektől Sárközi Lajosig.) Nagy merészen Londonba költözött, még 1993-ban, ahol beilleszkedett a brit főváros pezsgő jazzéletébe. Majd 1996-tól a híres bostoni Berklee College of Music ösztöndíjasa lett, ahol hangszerelést és zeneszerzést tanult. Ez idő alatt is koncertezett Európában, sőt Brazíliában is, majd Londonba visszatérve Arnie Somogyi és Neil Yates együtteseiben muzsikált. Itthon is többször szerepelt, sőt egy CD-je is megjelent „Pictures” címmel. (Ezen Zana Zoltán tenorozik, Szandai Matyi bőgőzik és Zsolt angol barátja Gary Willcox dobol. Az öt kompozícióból négyet Zsolt, egyet Willcox jegyez.) Az akkor, 2007-ben a lemezről írott recenziómban ez olvasható: „Hogy mennyire nem tudunk jól sáfárkodni értékeinkkel és mennyire hiányzik a profi menedzselés a hazai jazz világában, arra jó példa Bende Zsolt pályája.”  Nos, túl sok változás azóta sem tapasztalható ezen a téren és Zsolttal azért nem találkoztunk éveken át, mert Angliában játszott és tanított, valamint koncertkörutakon szerepelt Nyugat-Európa nagyvárosaiban. Reméljük, hogy a jövőben Budapest lesz a bázis, és így gyakrabban élvezhetjük művészetét hazai színpadokon.

Az új Bende Zsolt Quintetben a „leader” mellett most is Zana Zoltán (1976) tenorozik, Balázs József (1978) zongorázik, Orbán György (1978) bőgőzik és Juhász Márton (1987) dobol. Őket tényleg nem kell bemutatni, hál’istennek valamennyien a legfoglalkoztatottabb magyar jazz muzsikusok közé tartoznak.  Józsit és Gyurit úgy konferálta be az est házigazdája Pallai Péter, hogy nagysikerű amerikai és kanadai vendégszereplés van mögöttük. Ők az East Gipsy Band tagjai, sőt voltaképpen Józsi a vezetője ennek az együttesnek, amellett, hogy mindketten a legkeresettebb zenészek és számtalan formációban játszanak. Zana Zoli megnyerte a Magyar Rádió Ablakos Lakatos Dezsőről elnevezett szaxofonversenyét még 1999-ben és nyugodt, kiegyensúlyozott játékával találkozhatunk a Budapest Jazz Orchestra nagyzenekari játékában éppúgy, mint Pataj Gyuri hard-bop kvintettjében, de felsorolni sem lehet, hogy még hol mindenhol. Ugyanez mondható el a tegnapi formáció Benjáminjáról, a rendkívül tehetséges ifjú dobosról, Juhász Mártonról, aki itthon, Londonban majd a Berklee-n tanult és pár év leforgása alatt a legismertebb jazzdobosok sorába küzdötte fel magát

Zsolt egész habitusára a visszafogottság, játékára azonban a hamu alatt parázsló tűz a jellemző. Biztosan ezért is eszményi partnere Zana Zoli, akinek finom tenorozása, átgondolt improvizációi kiválóan belesimulnak abba az intellektuális hangvételbe, amit Zsolt művészete képvisel. A ritmusszekcióról csak felsőfokú jelzőkkel szólhatok: Józsi briliáns játéka, Gyuri szenvedélyes és Marci szenzitív kísérete olykor önálló produkcióként működött. Zsolt szerénysége abban is megnyilvánult, hogy túlzottan kevés szólót engedélyezett magának, ha valaki nem olvasta, hogy mi a zenekar neve, aligha hihette, hogy ő a „leader”. A repertoár nagyon tetszett, mert az ismert standardek feldolgozása nagyszerűen sikerült, éppúgy, mint Zsolt két saját kompozíciója, nemhiába tanult zeneszerzést és hangszerelést a Berklee-n. Hallhattuk az I’ll Remember April”-t, Bill Evans csodaszép balladáját, a „Very Early”-t, az „All or Nothing at All”-t, Coltrane-től a „Moments Notice”-t, Ray Noble örökzöld „Cherokee”-ját és egy New York-i (vagy inkább Los Angeles-i?) trombitás, Ambrose Akimusire „Henya” című számát. A két Bende szerzemény pedig a „Neil’s World” (nyilván brit zenésztársának – Neil Yates-nek dedikálva) és a „Departure” voltak.

Végezetül csak reményünknek adhatok kifejezést, hogy ezzel a remek új együttessel még sokszor találkozhatunk majd a jövőben is a hazai színpadokon. Mert tudják: az élő zenét semmi sem pótolja!