Láthatóbbá tenni a magyar jazzt
Newark húsz kilométerre, dél-nyugatra fekszik New Yorktól, a 33. utca földalattival háromnegyed óra. Így már érthető, miért olyan kiemelt jelentőségű New Jersey állam jazzélete: sok muzsikus a környező településeken lakik, hogy mást ne mondjak, Rudy Van Gelder (Blue Note) híres stúdiója sem Manhattan-ben, hanem Hackensack-ben volt. A Hudson folyón innen olcsóbb az élet, és nem mindenki híve a zsúfoltságnak, a lüktető életnek, a turisták hadának. A kapcsolat intenzív, nagy a közlekedés a „Nagy Alma” és a szomszédos városok között.
Túl vagyok az első hónapom a Rutgers Egyetem jazzintézetében. Ma sem tudok eléggé betelni az archívum hatalmas lemezgyűjteményével, az elképesztő mennyiségű könyvvel, folyóirattal, zenei hagyatékkal. A napokban egy helyi tv-állomás rövid bemutató filmet készített az intézetről, s ebből az alkalomból előhozták Lester Young szaxofonját, amit én is kézbe vehettem. Ez itt maga a tömény jazztörténet, egy ország kultúrájának szerves része. Habár, mint abban a kollégák egyet értenek, vége az aranykornak, a mindennapi kultúrában ez a zene itt is visszaszorulóban van. (Pl. a Best Buy nevű nagy elektronikai céghálózat CD-polcairól eltűnt a jazz.)
A dossziékat tanulmányozva kinyitottam a Hungary elnevezésű vékony mappát. Néhány újságcikk az ötvenes évekből, a jazz akkori helyzetéről, majd a kultúrpolitika oldódásáról, aztán semmi. Illetve, két dokumentum, mindkettő Szabó Gáborral kapcsolatos. Az egyik feljegyzés a Newport Ifjúsági Bigband számára rögzíti a vele kapcsolatos tudnivalókat, a másik a Down Beat fejléces papírján saját életrajzát tartalmazza, dátum és aláírás nélkül, vélhetően az ’50-es évek végéről. Fotójukat mellékelem.
Az elmúlt napok legfontosabb eseménye számomra szeptember 25-én zajlott le, amikor az intézetben megtartottam a szemeszter évadnyitó előadását „A jazz Kelet-Európában a kommunizmus alatt és után” címmel. Nem mondom, nyomasztó volt a felelősség: jazzről szólni a műfaj hazájában! Bár volt otthonról hozott anyagom, napokig tartott a felkészülés: történelmi és kulturális összefüggésekbe ágyazva, fényképekkel gazdagon illusztrált power point-os anyaggal igyekeztem áttekinteni a II. világháború óta eltelt időszak jazztörténetét, természetesen magyar szemszögből, a hangsúlyt a jellegzetesen magyaros vonulatra helyezve. Ma már bevett gyakorlat, hogy az internet-kapcsolat révén az előadó a youtube-ról is bejátszik koncertrészleteket.
Az érdeklődés? Mondják, amióta a mesterszakos jazztörténet-hallgatóknak nem kötelező a részvétel, visszaesett a résztvevők száma a havi kerekasztalokon. Most tucatnyian ültünk a teremben, de mint utólag kiderült, ez még jó aránynak is tekinthető. (És ez Amerika legnagyobb jazzarchívuma!) Megjelent az egyetemi könyvtár igazgatója (amin többen elcsodálkoztak), az intézet több munkatársa, néhány diák, illetve a New York-i St. Stephen’s templom jazzprogramjainak szervezője (mert, hogy ott is szól a jazz). És még valaki, aki a végén odajött hozzám. Nem ismertem fel, pedig pár éve Debrecenben adott nagy sikerű hangversenyt. Két nappal később tudtam csak meg, hogy Rhoda Scott orgonista volt, aki mesterszakos hallgató itt, a Rutgers Egyetem jazztörténet- és elmélet tanszékén. Aki december 23-án Budapesten, a Modern Art Orchestra vendégeként lép majd fel. Amikor ismét találkoztunk, kérdeztem tőle, hogy miért ült be érett művészként az iskolapadba. Azt válaszolta: keveset tud a jazz korábbi évtizedeiről. (Az előadással kapcsolatban ezt írta e-mailben:
„ I would be very interested in having a copy of your presentation, which I enjoyed very much and found extremely interesting. Although having often been present in Hungary during the context you were speaking about, I was almost completely ignorant as to the historical and political background.
Thank you very much,
Rhoda Scott”
Az előadás kedvező fogadtatásra talált, többen gratuláltak a végén. És a „háziakkal” még ott maradtunk csaknem egy órán át beszélgetni. Amerikában vajmi keveset tudnak a földnek erről a tájáról, így teljesen új, méghozzá zenei szempontból jelentős területre nyitottam ablakot. Az amerikai jazztudatnak nem része Kelet-Európa, e tekintetben revelációként hatottak a hallottak. Igen, a zenét illetően van mire büszkének lennünk. Azt hiszem, más szemmel néznek ezek után Magyarországra. Az előadást követően felkértek, hogy írjam meg a szöveget tanulmány formájában magas szakmai színvonalú internetes folyóiratukba. Az intézet honlapja:
http://newarkwww.rutgers.edu/IJS/index1.html.
És itt olvasható az előadás beharangozója:
A felkérésnek azért is szívesen teszek eleget, mert felkészülés közben próbáltam a világhálón angol nyelvű anyagokat keresni a magyar jazzről, és alig találtam valamit. Pedig sokkal színesebb, gazdagabb a magyar jazz története annál, mint ami a külföldi érdeklődő számára ebből hozzáférhető a neten. Amerikából nézve ez különösen fájdalmasnak, vétkes mulasztásnak tűnik. Ha azt akarjuk, hogy a nemzetközi jazzéletben jobban számon tartsanak bennünket, sokkal nagyobb energiákat kellene fordítani az információ-szolgáltatásra. A műfaj képviseletét ellátó Magyar Jazz Szövetség meghatározó szerepet vállalhatna angol nyelvű információs anyagok készítésében, közzé tételében. Az itteni kollégák a Külügyminisztériumot is szóba hozták, nyilván abból kiindulva, hogy az amerikai Department of State évtizedeken keresztül támogatta vezető muzsikusok (Armstrong, Ellington, Gillespie, Brubeck, Goodman) külföldi koncertútjait a jazz nagyköveteiként. Persze, ez az ő zenéjük, nálunk pedig, mióta világ a világ, téma a jazz otthoni elismertetése volt – de a nagyobb külföldi publicitás ebben is segíthetne.
New York közelségével kezdtem, azzal is fejezem be. A hétvégeken igyekszem bejutni Manhattan-be. A kínálat letaglózó, csupán pénztárca kérdése. Több ingyenes jazzújság – Hot House, The New York City Jazz Record, Jazz Inside – segít az eligazodásban. A bejutás a vezető klubokba (Blue Note, Birdland, Village Vanguard, Iridium, Jazz Standard) 20-70 dollár, s még erre jön a fogyasztás. Szerencsére sok kisebb, kevésbé üzleti alapú hely is működik, ahol esetenként kevésbé jegyzett, de tehetséges muzsikusok izgalmas produkcióinak lehet részese az ember. Eddig öt koncertet láttam: Thana Alexa (horvát származású) fiatal énekesnőt (55 Bar), Warren Wolf vibrafonost (Jazz Standard), Alexis Cuadrado bőgőst (Jazz Gallery), a hatvanadik születésnapját ünneplő John Zorn-t (Metropolitan Museum of Art) és legutóbb Laszlo Gardonyi (egykor magyar, jó ideje bostoni) zongoristát.
Etnikai szempontból igazán színes kép. De erről majd legközelebb.
Képek:
- Turi Gábor az előadás előtt
2. ... és közben
3. … és a végén Vincent Pelote intézetigazgatóval (középen) és érdeklődő testvérével
4. Az Institute of Jazz Studies csapata (balról a második Dan Morgenstern ny. igazgató)
