Egy este George Duke-kal és a BJO-val

2005 őszén Schreck Feri meghívott bennünket (Robi-Gabi) a Szépművészeti Múzeum pincéjébe egy BJO koncertre. Előtte ő és Elek Pista leültek velünk beszélni, hogy segítsünk nekik amerikai jazz világsztárokat szerezni. (Tudják, épp az év augusztusban szakadt ketté a Budapst Jazz Orchestra: a többség maradt, páran mentek Fekete-Kovács Kornéllal a Modern Art Orchestra-ba...) Ők eredetileg Bobby McFerrin-ben gondolkodtak, de a brutális gázsi hallatán kicsit visszahőköltek. Mivel akkoriban jelent meg George Duke „Duke“ című CD-je, én inkább őt ajánlottam nekik. 2006 márciusában úgy tűnt 100%-ig biztos, hogy az év áprilisában a Budapest Kongresszusi Központban lép fel George Duke a Budapest Jazz Orchestra-val és Pocsai Krisztinával. Egyrészt mi (me and my wife Gabriella) már átutaltuk a 10.000 dolláros foglalót az amerikai világsztár New York-i menedzserének, másrészt addigra Duke az összes kottát átküldte Elek Pistának, a BJO akkori művészeti vezetőjének, plusz leelőlegeztük a BKK bérleti díját, s lefoglaltuk George szobáját az ugyanabban az épületkomplexumban elhelyezkedő Novotelben. Sőt, április elejére elővételben elkelt 350 jegy is. És akkor robbant a bomba! 10 nappal a hangverseny előtt felhívott a New York-i menedzser, hogy George Duke váratlanul megbetegedett és tegyük át a koncertet őszre, vagy a jövő évre... Viszont „nagyon rendes volt“, hisz 5.000 dollárt visszautalt nekünk az előlegből. Ez rettenetesen érintett bennünket, mert csak ezen a tranzakción buktunk egymillió forintot. Plusz a BKK menedzsmentje nem nagyon akarta visszaadni a pénzt (végül is ezt az összeget beszámították a 2009-es Wynton Marsalis eseménybe!), plusz nyomdaköltség (plakátok+szórólapok). Tehát összesen több mint másfél milla szállt ki a zsebünkből. (Igaz, ebből kb. 600.000 visszajött a Müpától, akiknek végül is 2009 tavaszán sikerült megszereznem Duke-ot...) Így végül csak egymilliót buktunk a bulin. Bukhattunk volna kétmilliót is, de a BJO lemondott a szerződésbe foglalt egymilliós fellépti díjáról. Utólag is köszönjük, fiúk! Az alább olvasható riportot George Duke 2006. január 13-án, egy nappal a művész szülinapja után készítette.

PK: Engedje meg, hogy egy kissé megkésve gratuláljak 60. születésnapjához.

GD: Ilyen öreg lennék már? (nevet) És képzelje el Krisztina, most volt a házassági évfordulóm is.

PK: Hanyadik?

GD: A harmincötödik és ugyanazzal a nővel, Corine-nel élek 25 éves korom óta!

PK: 33 és fél év után látogat ismét Budapestre, hisz legutóbb 1972 szeptemberében volt itt a Cannonball Adderly Sextett-tel. Emlékszik még rá?

GD: Igen, emlékszem a koncertekre Cannonball-lal, az egész európai turnéra. Számomra nagyon fontos dolog Budapest kapcsán, abban a szállodában, ahol laktam – sajnos nem emlékszem, hogy pontosan merre -, de ott ettem a legjobb tésztát életemben.

PK: Milyen tészta volt?

GD: Csak egy bolognai spagetti. Eszméletlen jó volt. Még soha nem ettem ilyen jó tésztát!

PK: Örömmel hallom! Hány Grammy-díjat nyert eddig életében? Számolja egyáltalán?

GD: Nem. Az az igazság, most sem nyertem, viszont nagyon jó érzés Grammy jelöltnek lenni. Jelöltek már vagy 12-15 alkalommal. (Rosszul emlékszik – utána néztünk, az idei „T-Jam“ volt a huszonegyedik jelölése!) Tele van velük a tárcám, úgyhogy már nem is számolom. Soha nem nyertem még Grammyt, mint előadó. Kétszer nyertem Dianne Reeves, egyszer-egyszer pedig Miles Davis és Rachelle Ferrell producereként. Ahogy mondtam többször jelöltek, például Natalie Cole zenei rendezőjeként. Szóval azt reméltem, hogy idén megkapom, de nem sikerült.

PK: A „T-Jam“ című dalával jelölték a legutóbbi lemezéről.

GD: Igen, a „Duke“ című albumról.

PK: Ha jól tudom, akkor ezt a darabot is eljátssza a Budapest Jazz Orchestra-val áprilisban.

GD: Igen, Róbert kijelölt nekem négy számot a CD-ről, én hozzá tettem további négyet a régebbi repertoáromból.

PK: És erre az alkalomra fog születni egy big band hangszerelés?

GD: Igen, az történt, hogy elküldtem az eredeti hangszerelést a zenekarnak, csinálják meg big band-re. Szeretném, ha úgy játszanánk, ahogy a zenekar szeretné.

PK: Ritka alkalom az életében, hogy csak egy koncert kedvéért jön át Európába?

GD: Nem ettől különleges ez, csináltam már többször. Az teszi igazán különlegessé, hogy 1972 óta nem voltam Budapesten. És biztos vagyok benne, azóta sok minden megváltozott, de remélem, a város látványa és érzete hasonló lesz, mint akkor. Meg kell mondjam, imádtam a közönséget, Budapestet is nagyon megszerettem. Igazán jó volt Önöknél szerepelni. Sok ember azóta sem hallott  játszani, sokukkal nem találkoztam az elmúlt időben, úgyhogy nagyon várom már, hogy ismét eljöhessek, és találkozzak néhány emberrel, akik élvezték a muzsikát 1972-ben. Úgy érzem, a mostani koncert egy csomó új ismeretséget fog hozni.

PK: Gyakran játszik big band-del?

GD: Messze nem olyan gyakran, mint szeretnék, sajnos. Az elmúlt években a saját igényemhez képest elég kevés koncerten játszottam big band-del. Ennek kapcsán felépítettem egy repertoárt és talán nem véletlen, hogy a következő nagy tervem egy big band lemez elkészítése. Már most van elég  anyagom 2 vagy akár 3 big band lemezre. Szóval alakulnak a dolgok.

PK: Beszéljünk Önről egy kicsit! Nemrég olvastam valahol, a zeneszerzés szak mellett harsona szakon is szerzett diplomát.

GD: (nevet)

PK: Segítette Önt a harsonás múltja a rézfúvós hangszerelésben?

GD: Hát ezt nem mondhatnám. (nevet) Eljött a pillanat, amikor el kell mesélnem a harsonával való kapcsolatom  történetét. A San Francisco-i Konzervatóriumban volt egy  rézfúvós, pontosabban harsonás ösztöndíj, viszont nem volt harsonás hallgató. Szóval úgy döntöttem megpályázom, hogy ebből a pénzből fizethessem a tandíjamat. Végül három egymás utáni évben is megnyertem az ösztöndíjat.

PK: Tényleg?

GD: Bizony. Az egyetlen ok, amiért felvettem a harsonát, ez az ösztöndíj volt. Így aztán elvégeztem ezt a szakot is, de meg kell mondjam, soha nem izgatott a harsona, mint hangszer. Összesen egy kivétel volt. Frank Zappa valahonnan megtudta, hogy harsonázni tanultam és rávett arra az első évben, amikor együtt játszottunk, hogy harsonázzak a zenekarában, a Mothers of Invention-ben. Ilyen felállással készült a „Chunga's Revenge“ és a „200 Motels“ lemez is!

PK: Játszott-e valamikor magyar zenészekkel?

GD: Hát, biztos volt ilyen, de nem tűnt fel. Volt egy idő az életemben, amikor alig vállaltam élő koncertet, inkább itthon dolgoztam a stúdióban, meg mások lemezeit raktam össze. Ebben a nagyjából 20 évben előfordult, hogy csak 4-5 napot voltam távol a stúdiótól, mondjuk a Montreal Jazz Festiválon léptem fel. Ebben az időben rengeteg európai zenész barátommal szakadt meg a kapcsolat. Hát, ez egy ilyen történet.

PK: Beszéljünk a budapesti koncertről! Ha jól értesültem, a koncert első felében jazz standard-eket fognak játszani. Csak zongorázni fog, vagy énekel is néhány számban?

GD: Hát kicsit nehéz velem az éneklésről beszélgetni most, mert fáradt a hangom. Miközben az új lemezemen dolgoztam, rengeteget kellett énekelnem, úgyhogy főleg játszanék … (nevet). Mivel tudom, hogy Ön is énekes, ezért bevallhatom, az éneklés nem megy könnyen. Elsősorban zongorista vagyok, és az is maradok. A hangom meg egyre romlik. Mélyül. (nevet) Úgyhogy az összes magas hangot elhibázom (hosszan nevet). Ezzel együtt van néhány szám, ahol szívesen énekelnék is, de ezt meg kell beszélni a többiekkel. A koncert második részében lesznek olyan periódusok, ahol talán mikrofont ragadok. Meglátjuk.

PK: És a „The Duke“ című témában?

GD: Tudja, néhány éve felkértek, csináljak egy emlékkoncertet Duke Ellington tiszteletére. Ez a születésnapján volt és eldöntöttem, csinálok néhány számot kimondottan erre az alkalomra. Big band zenét. A „The Duke“ című dalban alapvetően róla beszélek. Hú! Borzasztóan szeretném eljátszani ezt a dalt Budapesten. Elénekelné velem?

PK: (hitetlenkedve nevet)

GD: Tudja, ez egy duett. Úgyhogy írtam is egy e-mailt Róbertnek korábban, ha talál egy jó énekest, akkor mindenképp előadnám ezt a számot. És ő Önt ajánlotta. Ez egy igazi big band hangszerelés, és van egy koncert felvétel, ahol Rachelle Ferrell énekli a női szólamot. Szóval ez a szám emléket akar állítani Duke Ellingtonnak, arról szól, mennyire jó muzsikus volt, meg ilyesmi, szóval tényleg jó lenne játszani a koncerten. Benne van?

PK: (zavartan nevet) Ezen kívül milyen számokat fognak játszani a koncert második felében?

GD: Még nem tudom. Kezdésként Róbert javasolt négy számot, a „Trust“-ot, a „Homeland“-et, a „T-Jam“-et és a „Hybrids“-t. Erre én is négy számot javasoltam neki, a „Brazilian Love Affair“-t, a „The Duke“-ot, a „Going Home“-ot és a „Little Mystery“-t. Ezek szerintem érdekesek lehetnek, és elküldtem a kottákat. A Budapest Jazz Orchestra által küldött tizenötös listából az első részbe kiválasztottam hatot. Szóval még meg kell beszéljük a végleges sorrendet.

PK: Beszélne ezekről a számokról?

GD: Szívesen! Itt van például a „Hybrids“. Ez egy hosszú, az elejétől végig impovizált dal. Az egyetlen fix benne, hogy megkértem a zenekart, játsszanak egy négy ütemes frázist, ha beintek. Szóval egy-két-há-bumm és már játsszuk is ezt a dallamot. Ebben a dalban minden más teljes improvizáció. Később aztán elővettem ezt a dalt és meghangszereltem. Úgyhogy egy kompozíció lett belőle, amely elkezdődik valahol és egy másik helyen ér véget. És meg kell mondjam, imádom az ilyen típusú zenélést. Úgy érzem, kihoz belőlem mindent. Nem beszélve arról, hogy valami mást csinálok. Szóval nagyon szeretem az ilyesmit. A „Homeland“-et egy afrikai témának gondolom, de Shannon Pearson, aki a CD-n énekli azt mondta, benne inkább brazil érzetet kelt. Szóval azt mondanám, ez egy afro-brazil téma. Mindenképp olyan dalt szerettem volna csinálni, ami számomra Afrika. Rengeteg ütőhangszer és a rezek egy csomó afrikai ízű dolgot csinálnak. Szerintem ez a legízesebb dal a lemezen.

PK: És a „Trust“?

GD: A „Trust“? Ehhez a számhoz szöveget is írtam, de a felvétel során eldöntöttem, nem akarom, hogy szövege is legyen ennek a dalnak. Sokat gondolkoztam rajta, és arra jutottam, mindenki tudja, mit jelent a bizalom. Szóval nincs értelme semmi mást mondani erről. Így csak ezt az egy szót hagytam benne. Számomra ez egyfajta gospel. Ha a fiúknak tetszik ez a szám, el tudom küldeni nekik, hogy áthangszereljék big band-re. Nagyon szeretem mások hangszereléseit játszani. Ebbe a számba mindenképp rengeteg zongoráznivalót kell betenni, mert ettől lesz gospelíze a dalnak.

PK: Végül áruljon el valamit kedvenc ételeiről!

GD:  A környezetemben a tésztaimádatra új szavakat szültünk. Például a rastafari mintájára engem pastafari-nak hívnak, meg pastaholic-nak. (nevet) Hozzá kell tennem, tészta-függő vagyok, úgyhogy megtanultam kontrollálni magam. Jelenleg egy héten csak egyszer eszem tésztát, amit magam készítek. Kedvelem a piros mártásokat. A tejszíneseket már nem szabad ennem, mert túl zsírosak. A bolognain kívül is mindenfajta tésztához csinálok piros mártást, egyszerűen imádom.

PK: Mit üzen a budapesti közönségnek?

GD: Nagyon várom már, hogy Budapesten legyek és játszhassak a legjobb magyar big band-del. Remélem mindenki ott lesz és jól érezzük magunkat, ahogy megszólal a zene és beindul a vibrálás.

Garantálom, aznap este ez lesz a legjobb koncert a fővárosukban. George Duke a Budapest Jazz Orchestra-val? Kihagyhatatlan.