Jazz, Zaj és Szabadság

A januári téli szünetet követően újraindul az egyre népszerűbb szabadzenei koncertsorozat, a JazzaJ. A szezonkezdet apropóján beszélgettünk a műhely két szervezőjével, Papp Zoltánnal és Rubik Ernő Zoltánnal.

Mikor indítottátok el ezt a klubot és mi motivált benneteket?

REZ: 2011 októberében indult a sorozat, lassan másfél éve. Én a rubik.erno.quintet-tel szerettem volna egy havi rendszerességű klubot indítani, Pazó pedig a Billy Rottenben működtetett sorozatának keresett új helyszínt. A Mika Tivadar Mulatónál mindkettőnk törekvése befogadásra talált, és rögtön egyértelmű volt, hogy együtt kell dolgoznunk. Úgy éreztük, hogy sokkal több ember kíváncsi erre a zenére, mint aki tud róla. “Erre a zenére” nincs is külön szó, legalább öt-, hatféle stílus felidézésére van szükség, hogy körülírjuk: improvizatív zene, free jazz, experimentális, avant-pop, elektro-akusztikus, zajzene, underground jazz, noise-funk...

PZ: Azt láttuk, hogy nagyon sok szabad zenét játszó együttes van, amelyek nincsenek összefogva, nincs helyük, nincs biztos közönségük. Egyenként jelennek meg, különböző helyszíneken és úgy tűnt, nem is ismerik egymást. Elszigetelten küzdenek, pedig mindannyian ugyanahhoz a szcénához tartoznak. Először az motivált, hogy ezeket a zenészeket összefogjuk, hogy megérezzék, nem egyedül állnak, hanem van egy létező, a korra nagyon is jellemző attitűd, amit ők egymástól függetlenül képviselnek. Teljesen más stílusból jövő zenészek és valahogy mégis ugyanazt gondolják! Úgy éreztük, erre lehet építeni. Szerveztünk hát egy olyan műhelyt, ami nem stílus szerint válogat, hanem belső attitűd, gondolkodásmód alapján. Biztosak voltunk abban, hogy a közösséggel együtt így a közönség is megszületik.

Mi ad sajátos jelleget egy ilyen klubnak? Mitől vonzó ez egy zenésznek és érdekes a közönségnek?

REZ: Igyekszünk minden estét úgy kialakítani, hogy tétje legyen a dolognak. Ezt nem úgy értem, hogy mindenki azt figyeli, hogy jól, vagy rosszul játszanak-e a zenészek. Épp ellenkezőleg, közönség és zenész ugyanúgy lélegzet-visszafojtva figyeli, hogy, na most mi fog történni? Ezt a helyzetet nem egyszer úgy idézzük elő, hogy olyanokat hívunk meg együtt játszani, akik még nem is találkoztak. Összeszokott zenekaroknál nehezebb elérni a komfortzónából való kimozdulást. Mi bátorítunk mindenkit, hogy vállalja a kockázatot, hiszen valódi vesztenivaló nincsen, a közönségnek viszont pont ez az izgalmas. Az ilyen zenei találkozások egyik speciális formája, amikor különböző generációk képviselői zenélnek együtt. Annyi ilyen ötlet gyűlt össze, hogy a tematikánk szerint április egyenesen a “generációk hava” lesz. Ezeken a koncerteken jellemzően kontinuitás és konfrontáció is érzékelhető. Míg húsz éve egy magyar, szabadon improvizáló zenész vagy a népzenei lelkületű free jazz mozgalomhoz, vagy az enyhén anarchista és nagyon hangos zajzene-undergroundhoz tartozott, a mai fiataloknak természetesebb, hogy mindenféle zenei stílusból merítenek. A JazzaJ egyik alapvető célja, hogy ezt a furcsa kettősséget árnyalja, hiszen annyi más dolog van még az improvizációs, experimentális zenén belül is.

A JazzaJ név akkor ebből a kettősségből született? Lehet, hogy sokan nem is értik, mi köze ennek a jazzhez.

PZ: A JazzaJ elnevezés lehet, hogy megtévesztő, hiszen nem valamelyik zenei irányzatról van szó. A név inkább egy formai játék és arra utal, hogy a jazztől a zajig, vagy A-tól Z-ig. A jazz itt egy lehetséges megközelítési mód, ami sok irányt képes átfogni és nagyon innovatív, ráadásul a jazztörténet nem egy lezárt történet, mint ahogy sokan gondolják. Ha végignézzük, hogy az elmúlt évben hány jazzként értelmezhető koncertünk volt, kiderülhet, hogy egy sem, de azt is mondhatnánk, hogy mindegyik az volt. És volt zaj is, bőven, felfogás kérdése, mert hát mindenben van zeneiség.

REZ: Ha nagy szavakat akarnék mondani: szeretnénk újradefiniálni a jazz fogalmát. Más országokban sokkal több mindent hívnak jazznek, nálunk megmaradt historikus üzemmódban. Szerintem a jazz természetéhez mindig is hozzátartozott az, hogy nyitott az összes zenére, ami létezik, és szivacsként magába szívta a különböző stílusokat, fuzionálta azokat és kidobott újakat. Ez most is folytatódik, és akár hívhatnánk jazznek ezt az egészet, ami történik, de az sokak számára félrevezető, sőt, elriasztó lenne, hiszen mai zenét szeretnének hallani. Nekem a jazz zabolátlan kreatív életerő, ami folyton megújítja saját formáját, hogy jelen idejű impulzusokat közvetítsen a zenén keresztül. A “zaj” pedig a legkülönfélébb hangok iránti maximális toleranciát jelzi a nevünkben. Bármilyen zörej a zene részévé válhat, ha zeneként van keltve és hallgatva. Ez a múlt századi alapvetés most jutott csak el igazán széles tömegekhez: bárki kísérletezhet a hangokkal már a legegyszerűbb otthoni számítógépen is.

Biztos vagyok benne, hogy rengeteg maradandó élményetek van az elmúlt egy évből. Felidéznétek néhányat?

REZ: Kezdjük a legnagyobb dobással: csináltunk egy nemzetközi fesztivált az első évad végén, ahol olyan zenéket hallhattunk, amiket amúgy Budapesten ritkán. Hihetetlen friss koncertet adott a Doneda-Grom-Kocher-Sambolec kvartett, és három napos műhelymunkát tartott Eddie Prévost, az improvizatív zene egyik “törzsfőnöke”. A workshop olyan termékeny közösséget teremtett, hogy a résztvevők azóta is tartják a kapcsolatot és folytatják a közös gyakorlást.

PZ: Amire a legbüszkébb vagyok az a közönségünk, hiszen hihetetlen aktív módon figyel, ezáltal részt vesz magában az alkotás folyamatában is. A zenészek ezen először meglepődnek, de persze legtöbbjüket inspirálja, hogy a hallgatóság ennyire jelen van. Ez egy olyan teret ad a művészetüknek, ami nem adott mindenhol. Számomra ebben rejlik a közeg valódi különlegessége.

Hogyan zajlik kettőtök között az együttműködés? Együtt választjátok ki a fellépőket?

PZ: Elméletileg van egy olyan munkamegosztás köztünk, hogy Ernő inkább a zenekarokkal foglakozik, a kreatív résszel, én inkább a közönséggel, az egésznek a lebonyolításával. De valahogy minden esetben egyértelmű, hogy ha valamelyikünk az adott esemény kitalálását jobban magáénak érzi, akkor a praktikus feladatokban is nagyobb szerephez jut. Meg hát más a habitusunk, így Ernő lett az arca, házigazdája az estéknek, én pedig jobban szeretek a háttérben szervezni, így mindenki elégedett.

A fellépő formációk kiválasztására több módszerünk is van. Vagy adott egy már létező zenekar, amely változtatás nélkül beleillik a koncepcióba - ez ritkább - vagy már létezik egy felállás, és ezt megpróbáljuk valahogyan megbolondítani egy vendéggel. Ilyen volt, amikor Geröly Tamás zenekarával játszott Márton Péter (Prell), vagy a Grencsó Quartet-tel Bereznyei Róbert (Tigrics), ami egyébként számomra az egyik legemlékezetesebb koncert volt. De van egy harmadik út, és egyre inkább ebbe az irányba megyünk, amikor a zenészeket egyenként kérjük fel egy közös projekt erejéig.

Milyen anyagi források állnak rendelkezésre a zenészek meghívására, a szervezésre?

REZ: Ugyanúgy, ahogy a zenészek a színpadon kísérleteznek, mi is egy sajátos finanszírozási modellt próbálunk kialakítani. A Mika Tivadar kultúratudatos hozzáállása sokat segít, hogy működhessen ez a sorozat. Azt szeretnénk, ha mindenki hozzájutna ezekhez a zenékhez, így kötelező belépő nincsen, adományozós rendszerrel pótoljuk ki a zenészek gázsiját. Egy-egy külföldi fellépő koncertjét támogatta már a Norvég Nagykövetség, és tervben van egy együttműködés a Lengyel Intézettel. Hosszabb távon alapvetően crowdfunding-ban gondolkodunk - hiszen ez egy közösségi ügy.

Hogyan juttatjátok el a koncertekről az információt a hallgatósághoz? Kik segítik még a munkátokat?

PZ: Interneten, valamint a Mika csatornáin keresztül kommunikálunk. Idei fejlemény, hogy bővült a csapatunk. Papp Dávid, akit a szervező tevékenységéről is ismerhetünk, rendszeresen készít felvételeket, az összes koncertet rögzítjük. Alapvetésünk, hogy minden legyen dokumentálva. A neten elérhető néhány felvétel, amely folyamatosan bővül. Van egy videós kollégánk, Kerekes Zoltán, akivel a beharangozó videókat készítjük a közelgő eseményekről. Pereszlényi Erika csinálja a koncertfotókat, ő a Mika stábjában van, de teljesen rákattant erre a sorozatra.

Mik a terveitek a közeli és a távoli jövőre nézve?

PZ: A közeli cél az, hogy egy masszív, stabil közönség alakuljon ki. Közösséget is mondhattam volna, nem lehet szétválasztani. Az előjelek bíztatóak, nem ritkák a teltházas koncertek sem, ami ennél a műfajnál hatalmas siker.

REZ: 2014 tavaszán szeretnénk megrendezni a második JazzaJ fesztivált, ahol ezúttal több helyszínen is lesznek koncertek. Nagyon sok ötletünk van, kiket is szeretnénk meghívni, éppen ezért nagyot kell előrelépnünk a finanszírozásban, a támogatók megtalálásában.

PZ: Közben újabb helyszíneket kapcsolunk be. Vannak bizonyos események, amelyeket nem tudunk megtartani a Mikában, így JazzaJ Extrákkal jelentkezünk. A Blaha Lujza téri MÜSZI-ben főleg az akusztikus és elektroakusztikus zenéket mutatjuk be. Pap Dávid szervezésében pedig meglévő formációk párosításával kísérletezünk JazzaJ Karambol sorozatcím alatt.

Bővítjük az együttműködést más stílusból érkező, de szintén örömmel kísérletező szervezőkkel, csapatokkal, mint amilyen a Pándi Balázs féle FuckToTheMusic, vagy az elektronikus szcénában tevékenykedő BOUNCE. De volt már sikeres közös produkciónk a Monday Session-t szervező S*1o-zel, ahol a hiphop a vezérfonal, a közös nevező pedig természetesen az improvizáció volt.

Fontos tervünk, hogy azok a dolgok, amelyek kikristályosodnak ebben a kísérleti műhelyben, és nagyobb publicitást érdemelnek, ne tűnjenek el, hanem mi magunk egyfajta utómenedzseléssel tudjuk őket prezentálni más helyszíneken is. Ehhez pedig össze kell dolgoznunk hasonló szellemű külföldi klubokkal, fesztiválokkal is.

Mi a JazzaJ küldetése? Mi nektek a legfontosabb ebből az egészből?

PZ: Igazából azon dolgozunk, hogy egy olyan közeg jöjjön létre, ahol a közönség nem csak hátradől miközben a piedesztálra emelt művész közöl valamit. Igenis szükség van arra, hogy a néző is megdolgozzon azért, hogy az élmény megszülessen. Engem, mint nem zenészt, halálosan idegesít az a dolog, hogy egyfajta komolyság, megilletődöttség van egy-egy nehezebben befogadható koncerten. Vagy amikor sokan nem érzik meg a humort. Pedig nyugodtan lehetne azt mondani, hogy ez nem tetszik, mert ez borzalmas. És fel lehet háborodni, lehet türelmetlenkedni, lehet akár nevetni is rajta. Engedjük már el ezt a hivatalos előadó-befogadó dolgot, legyen helyette inkább egyfajta laza interakció! Ez nálunk a kezdetektől működött és örömmel tapasztalom, hogy az újonnan érkezők is átveszik ezt a hozzáállást.

REZ: Itt a zene nem szolgáltatás, hanem kommunikáció - nagyon fontos, hogy ezt megértse a közönség. Ez nem szórakoztató zene, de ez nem jelenti azt, hogy vigyázzban kell végigülni. Inkább őszinte megnyilvánulás, amire a néző is őszintén reagálhat. A rendhagyó konferálásaimmal is azt próbálom közvetíteni, hogy itt nincsen fölösleges komolykodás - nem az a lényeg, hogy íme, itt vannak a világ „legmindenttudóbb” zenészei, hallgassuk őket áhítattal. A színpadon álló embereket egyszerűen az különbözteti meg a többiektől, hogy ők már régóta dolgoznak a hangszerükkel, és most mondanának valamit. Ha ekkor valóban rájuk tudunk figyelni, és nem csak azt akarjuk hallani, amit már hallottunk, akkor azzal a valódi kommunikáció terét teremtjük meg. Ha ezt a figyelmet az előadó fenn tudja tartani a jelenlétével, akkor létrejött, ami minden koncertünk célja: a zenei impulzusok szabad áramlása.