Péntek esti láz, avagy a Szőke Nikoletta Quartet nagysikerű koncertje a Budapest Jazz Club színpadán 2012. október 30-án Szöveg: Márton Attila Fotók: Csécsi Attila
Szöke Niki szépen ívelő pályájának egyik kiemelkedő állomása a közelmúltban neki ítélt Prima Primissima Junior díj. Az ifjú jazzdíva sok mindent elért fiatal kora ellenére, mindez kizárólag tehetségének és szorgalmának köszönhető. Két gyermek édesanyja, férje is a szakma kiválósága és a számára mindenekelőtt fontos családi élet mellett rövid pár év alatt a hazai jazzvokál vezető egyéniségévé küzdötte fel magát. Tegnap esti koncertje bárkit meggyőzhetett arról, hogy ez a díj kétségtelenül a megfelelő helyre került…
Biztosan nagyképűnek tarthat e sorok olvasója, ha azt mondom, hogy mindezt már évekkel ezelőtt megjósoltam. Mindenesetre volt szerencsém négy évvel ezelőtt Niki debütáló albumáról írni több lapba, sőt azóta is minden CD-jéről írtam egy, vagy olykor két médium számára is. De ugyanilyen véleményének adott hangot Pallai Péter (a pénteki Harmónia Jazzműhely koncertek házigazdája) is Niki lemezeiről írott kritikáiban. „A magyar közönség még nem ébredt rá hihetetlen tehetségére, de legjobb jazz-zenészeink imádnak vele játszani…” – írta 2009 őszén. Jómagam pedig így írtam egy évvel korábban: „Adva van egy fiatal énekesnő remek hanggal, hibátlan intonációval, frazírozási képességgel és időérzékkel.” Majd ismét Pétert idézve: „Szép hangja mellett csodálatos művészi intelligenciával és hibátlan időzítéssel rendelkezik, olyannal, mint a legjobb hangszeres zenészek.” Nem véletlen tehát, hogy végre a hazai elismerés is nyilvánvalóvá vált, de a közönség dicséretére legyen mondva, koncertjei már évek óta telt házakat vonzanak. Hogy a nemzetközi sikerről is beszámoljak, immáron („Golden Earrings” című bemutatkozó CD-jét követően) négy (!) albumát egy jelentős japán cég adta ki és még karácsony előtt felveszik a legújabbat is. (Érdemes rákattintani honlapunk Sztárinterjú rovatában főszerkesztőnknek Nikivel folytatott beszélgetésére, amelyben a legfrissebb információkat lehet megtudni „elsőkézből”.)
A péntek esti koncertet a Harmónia Jazzműhely másik szervezője-vezetője Kerekes György nyitotta meg, ezúttal nem a dobossal indítva az előadóművészek beszólítását, hanem az ünnepelttel. Nagy ovációval fogadtuk a népszerű Nikit és zenésztársait: a zongorista Szakcsi Lakatos Robit, a bőgőnél Niki férjét Barcza-Horváth Józsit és a bostoni Berklee College of Music zeneiskolából nemrégiben hazatért dobost, Juhász Marcit.
Niki művészetét a jó értelemben vett eklektikus repertoár jellemzi. Már a legkorábbi időktől kezdve olyan jazzénekesnő, aki nem „ragadt le” a standard-ek világában, bátran nyúl a pop, a progresszív rock, vagy akár a crossover irányzathoz is (azaz klasszikusok „jazzesítve”), s teszi ezt olyan magától értetődő természetességgel, mint amilyen egész lényéből sugárzik. Nem csoda, hogy egy Stevie Wonder számmal indított (Visions), de mindjárt ezután egy vérbeli jazz téma – Thelonious Monk „In Walked Bud” című lendületes darabja – dobta fel a hangulatot. Niki legutóbbi – „Inner Blaze” (azaz Belső tűz) című CD-jének címadó dala következett, amelynek komponistája a régi barát és zenészpartner Oláh Szabolcs (a debüt-album közreműködője), szövegét pedig Niki írta. Itt mondanám el gyorsan, hogy mostanában nálunk, de alighanem világszerte kialakult egy olyan – nem feltétlenül akceptálható – elvárás a zenészekkel és persze az énekesekkel szemben is, amely szinte kötelezővé teszi, hogy minél több saját szerzeménnyel kell szerepelni. Nos, ez nem mindenkinek sikerül, hiszen attól még lehet valaki remek előadóművész, ha nincs különösebb tehetsége a komponáláshoz (és persze a szövegíráshoz, ami külföldi terjesztési szándék esetén lehetőleg angol kell legyen). Szerencsére ez Nikiék esetében nem probléma, mert ő maga is remekül komponál és versel, de Barcza-Horváth Józsi és Szakcsi Lakatos Robi is jobbnál-jobb dallamokkal bővítik a repertoárt. Ennek ellenére dicséretesen megtalálják a helyes arányt a saját és a „hozott anyag” között, mind a koncertjeiken, mind pedig a lemezeken. Szóval a következő dal, az „Another Place” a házaspár szerzeménye volt, mégpedig a „Shape of My Heart” című CD-ről. A gospeles ihletésű „Everyday” című remekművet (Robi és Józsi szerzeményét, Niki angol és magyar szövegével) Niki – mint az „Inner Blaze” című lemezen is – csak Robi zongorakíséretével adta elő – ezúttal azonban magyarul (természetesen „Minden nap” címmel). Ez valami olyan emelkedett szépségű produkció volt, amelyet nem is lehet szavakkal kifejezni, Mahalia Jackson gospeljei váltják ki ezt a hatást a hallgatóból. Még egy másik lelket simogató dal is elhangzott az első szettben, mégpedig George Michael „Jesus to a Child” című száma. Hogy milyen sokoldalú művész is Niki, annak illusztrálására elmondom, hogy az egyetlen latinos dallam, Antonio Carlos Jobim „No More Blues” (Chega de saudade) című bossa novája volt, amit persze portugál nyelven tolmácsolt, de végül is négy nyelven énekelt tegnap este: angol, portugál, olasz és magyar nyelven, és mindezt remek artikulációval. Az első félidőben az „All or Nothing at All” képviselte a Nagy Amerikai Daloskönyvet, hiszen egyáltalán nem a „lerágott” standard-eket hallottuk, de ez is olyan hatásos előadásban szólalt meg, hogy direkt üdítőleg hatott.
A szünetben örömmel kerestem fel Nikit és gratuláltam a kitüntetéséhez. Mivel egy interjú kapcsán tavaly jártam is náluk, így a gyerekekről, szüleiről is érdeklődtem. Örömmel hallottam, hogy új lemezén a papája is közreműködik egy számban cimbalmon. Mindezt azonban ő is megosztotta a közönséggel, egyébként is remekül kommunikál, nagyon természetes egyszerűséggel, de magvas mondanivalóval köti össze az egész műsorát.
A szünet után egy „Nyár” (Estate) című olasz dallal indított, amelyet olaszul énekelt, csak a végén tért át angolra. (Ez nem szokatlan a nemzetközi gyakorlatban, pl. a bossa nova hullám idején minden ismertebb dalnak volt angol szövege is, amelyet a portugál szöveggel felváltva használtak egy számon belül is.) Niki elmondta, hogy a java csak most jön, ezzel szinkronban a szám címe is „The Best Is Yet to Come” volt. Ezután beszélt új lemezéről, amelyen klasszikus szerzők műveit dolgozzák fel. Ízelítőül egy Samuel Barber és egy Jules Massenet művet mutatott be. Ettől aztán még hatásosabb volt a vérbő jazz standard Sonny Rollins „Oleo”-jának frenetikus előadása. A rendkívül visszafogott saját daloskönyvből következett egy személyes, családi vonatkozású darab, a „Mornings to Remember”, amellyel elvileg be is fejeződött (volna) a koncert. A közönség meg nem szűnő vastapsa rábírta a négy művészt, hogy ráadást adjanak, csak még azt nem tudták, hogy ez három szám lesz. Először a nem túl sokszor idézett, de annál jobb amerikai standard, az „Almost like Being in Love” következett, amelyről Niki is elmondta, hogy egyik kedvenc jazz melódiája. A második ráadás szám Thelonious Monk fülbemászó, közismert és népszerű, mégis viszonylag ritkán játszott és főleg vokálisan ritkán előadott „Blue Monk”-ja volt. Végül pedig a – csak Niki és Józsi interpretálásában előadott – Beatles siker (Paul McCartney) „Two of Us” című dala zárta le a programot, amelyben Józsi ismét nagyot „domborított”, a remek játék mellett a nagyujjával a hangszer testét is felhasználva a ritmus hangsúlyozására.
Most akkor ejtsünk szót a kíséretről is. Mindhárman a hazai jazzelit képviselői. Robi (1975) évek óta nemcsak kísérő, de zeneszerző is, emellett persze másokkal is muzsikál, nemrégiben pl. Bolla Gábor Münchenben felvett CD-jén zongorázik. (Jövő pénteken, december 7-én éppen a BJC-ben lép fel ismét, de most Pecek Lakatos Krisztián és Balázs Elemér társaságában.) Monkos, máskor Tyneres olykor pedig Jarrettes futamai lelkes tapsot váltottak ki a hallgatóságból. Józsi (1974) gyönyörű bőgő-soundja mindig lenyűgöz, bőgősökben sem szegény hazai jazzéletünk egyik legkiemelkedőbb előadóművésze és komponistaként is előkelő helyet foglal el. Természetesen legkevésbé Juhász Marcit ismerem, de tegnapi teljesítménye meggyőző volt, kifogástalanul játszott! Nyilvánvaló, hogy énekest kísérve egy jó dobos aligha mutathatja be teljes „arzenálját”.
