JazzMa - Hírek - Az idei Pernye András-díjas

Az idei Pernye András-díjas – Csányi Attila

2012. február 07., Maloschik Róbert

Mivel a dixieland zenére soha sem gerjedtem, így -habár utólag kiderült számos hangversenyen ültünk közönségként egy légtérben- csak 1985 szeptemberében ismerkedtem meg személyesen Csányi Attilával (1940), miután 1985 májusában a Magyar Rádió Zenei Osztályától „rugalmasan elszakadtam” és négy hónapi „kiéheztetés” után az Ifjúsági Osztályon kezdhettem újra „külsős” rádiós karrierem. De ott mindössze egy ember akadt, akit bármilyen ici-pici szinten is érdekelt volna a jazz. Ő (Szabó Eszter) nyomott mikrofont és riportermagnót a kezembe és elküldött a Molnár utcai klubba egy koncertre. Az ott fellépő fiatal zenészek közül egyedül a dobos Szende Gábort ismertem. Vele készítettem életem első interjúját. Gábor mutatott be Attilának, mint nagy jazztudornak, így ő lett második riportalanyom. Akivel aztán 1991 óta együtt fejtem a „jazz-szenet” (Petőfi Rádió, MaJazz, Bartók Rádió, és most www.jazzma.hu).

Attila, szerintem, ha valaki megérdemelte, hogy Pernye András-díjat kapjon, az Te vagy/voltál. Mit éreztél, mikor meghallottad a neved?

Meglepődtem és természetesen nagyon örültem, hiszen a Pernye András-díjat komoly szakmai elismerésnek tartom.

Röviden (tudom, hogy nem lehet...) meséld el pályafutásod számodra legjelentősebb eseményeit. A zenészi vonatkozásokat is, de a jazzkutatási, publikálási és lemezgyűjtői tevékenységed is.

1940-ben születtem és a legtöbb gyerekhez hasonlóan 6 évesen kezdtem zongorázni. Szerencsém volt abban, hogy kitűnő tanárokhoz kerültem: Tarjáni Tóth Ida, majd Teöke Marianne tanított, utóbbitól zeneelméletet és összhangzattant is tanultam, aztán Pitó Tibor ismertetett meg a jazz-zel. 1957-tól 1961-ig Zilcz Györgytől tanultam harsonát, az akkori I. László, ma Szent László Gimnáziumban működő Állami Zeneiskolában. Szívesen játszottam -egyebek mellett- rézfúvós kamarazenét és középiskolás koromban alakítottam egy jazzegyüttest, amely visszatekintve ennyi év távlatából, valószínűleg a jazzmuzsika egészen peremén tevékenykedett, nagyon közel a tánczenéhez. Ez a 3 fúvósból és dob, zongora, nagybőgőből álló zenekar egészen 1964-ig működött, persze egy sor személycserével, hiszen akkor zajlott a "beat forradalom" és Willis Conover helyett, egyre többen a luxenburgi rádiót tekintették az ideálnak és követendőnek. Főiskolai évek, családalapítás és civil foglalkozás után, vagy inkább mellett 1986-ban lettem a művészeti vezetője Kardos Péter Oldsmobile Dixielad Jazz Band-jének, amely érdeklődést tudott kelteni a hagyományos jazz iránt érdeklődők körében és számos myugat-európai jazzfesztiválra eljutottunk. Ne felejtsük el, még a rendszerváltás előtt voltunk. Számomra mégis a XX. Moszkvai Nemzetközi Jazzfesztivál meghívása és sikere jelentette a legnagyobb élményt. Találkoztunk olyan kiváló muzsikusokkal, mint pl. Lev Lebegyev, vagy Vadim Sakun. Itt, a Moszkvai Zeneszerzők Házában bukkantam nyomára a Szovjetunió szerte ismert magyar származású muzsikusnak, a dobos Oláh Lacinak, akiről később egy tanulmánnyal is jelentkezetem. Visszatérve a zenekarokra, 1989-ben alakítottam az Orient Dixieland Jazz Band zenekart, amely annyiban különbözött az előzőtől, hogy 4 fúvóssal rendelkezett. Szerettem ilyen összeállításra hangszerelni, több lehetőséget biztosított, mint a korábbi 3. Fennállásunk 10 éve alatta hazai fesztiválok mellett sokat szerepeltünk külföldön: Ausztriában, Németországban, Svédországban, Hollandiában, Horvátországban és Angliában. A fesztiválok közül említésre méltó a göteborgi-, a drezdai- a Hertogenbosch-i (Hollandia) és a londoni "Soho" Fesztivál, ezután a híres "100" klubban vendégszólistánk volt Pat Hawes zongorista. Első lemezünk, a "Wang Wang Blues" 1991-ben készült. Akkor még bakelitlemezek készültek, ezt követte egy kazetta Joe Muranyi klarinétossal, és 1991-ben New Orleansban jelent meg egy CD albumunk szintén Joe Muranyi közreműködésével.

Szerepeltünk a Magyar Rádió márványtermi koncertjein és a Klasszikus és jazz sorozatban (6. stúdió), ahol a rézfúvósaink - egy kis kitérőként- reneszánsz programot is bemutattak.

Ami a kérdésed második részét illeti, megpróbálom a válaszomat rövidre fogni. Úgy 18 évesek lehettünk, amikor a trombitás Forgács László, akit ma „Papa Fleigh”-ként ismernek, hozott egy törékeny, 78-as fordulatú Chappy lemezt. Elámulva hallgattuk, aztán sokat beszélgettünk arról, hogy Ellington, vagy Basie hangszeres szólistáit valamennyire ismerjük (1958-at írtunk), de ezen a lemezen van például egy kitűnő szaxofonos, akiről senki sem tudja, hogy kicsoda. Az idősebbek sem tudják. A zenészek sem. De a többi ismert zenekarnál is ugyanez a helyzet. Pedig jó lenne tudni, kik ültek egykor a kottapultok mögött. Akkor jött és terebélyesedett az ötlet, hogy érdemes lenne a közeli múltat felderíteni és megismerni. Elkezdtük először csoportosan, azután külön-külön. Nagysokára kezdett kirajzolódni a magyar jazztörténet, számtalan apró építőkockából kezdett egy kép összeállni. Előkerültek ismeretlen zenekarok, szólisták és meglepően sok hangfelvétel. Nem is gondoltuk addig, hogy milyen gazdag hanglemezkiadás volt már a két háború között is. Még éltek jónéhányan a veteránok közül, akik jóval több figyelmet és megbecsülést érdemeltek volna. Ehhez az érdeklődésemhez kapcsolódott a rádiós munka. Először 1967-ben kaptam lehetőséget a Magyar Rádióban, ezen belül a még gyerekcipőben járó „Jazz világa” című magazinműsorban, hogy 10-15 percben egy önálló műsorrészben összeállítsak egy-egy epizódot „Magyar Jazztörténet” címmel. Ezek a havonta megjelenő és két hét múlva ismételt műsorok négy és fél évig tartottak, majd 1971-ben fejeződtek be. Hosszú szünet után, 1991-ben folytatódott a jazzműsorok készítése a Magyar Rádióban immár új szerkesztő gárdával. Ezek a műsorok már nem az egykori hályogkovács módszereivel és bátorságával készültek, hanem valamivel alaposabb felkészültséggel és ismeretekkel, új szerkesztési elvek figyelembevételével, talán nem túlzás, amikor naprakész, az aktualitásokat figyelemmel kísérő jazzműsorokról beszélek.

Ez alatt a közel 20 év alatt –egyebek mellett- körülbelül 160 interjút sikerült készítenem a hazai jazzművészet fontos, és még megtalálható szereplőivel, amelyeknek nagy része, köztük az 1967-71-es műsorokból is, sajnos korántsem mind, megmaradt másolatban. A Rádió ezeket a műsorokat ugyanis nem őrzi meg. Csak érdekességként említem meg, hogy a lemezgyűjtők klubján keresztül nemrég jelentkezett egy vidéki jazzbarát, aki az 1967-es műsorok közül, néhány hiányzó műsort megőrzött negyven valahány évig és rendelkezésemre bocsájtotta. Az előbb említett beszélgetős és valódi zenei ritkaságokkal megtűzdelt műsorokban sok egykor ünnepelt és sok méltatlanul elfelejtett művész szólalt meg és mesélt a pályafutásáról. Felvetődött ennek a páratlanul gazdag anyagnak a könyvalakban történő közrebocsátása is. A rádiós munkámhoz tartozik, hogy zenei rendezője lehettem két felvételsorozatnak, amely a „Trezor” és a „Jazzveteránok” nevet kapta. Ennek a keretében sok olyan muzsikus játékát örökítettük meg, akik akár évtizedek óta nem kaptak felvételi lehetőséget. Csak példaként néhány név: Szabó „Sülthal” Sándor, Máday László, Fóthy János, Ruttka Ferenc, Szele Tibor, vagy Garai Attila. A magyar jazztörténet témakörében készült a legtöbb publikációm, amelyek a Magyar Zeneművészek Szövetsége Jazz Szakosztálya Tájékoztatójában, a Jazzinfo-ban, a Parlando-ban, a Jazz , a MaJazz szaklapokban és különböző folyóiratokban jelentek meg. És egy kis kirándulás: 1995-ben előkészíthettem és megírtam egy elpusztult technikatörténeti ritkaság, az akkor restaurált Szegedi bábjátékos harangjáték zenéjét. 1998-ban régi töredékekből rekonstruáltam és másik részében megírtam a helyreállított margitszigeti zenélő Bodor kút 12 részes zenei illusztrációit, amelyek többségét az Orient kamaraegyüttes szólaltatja meg.

Kérdeztél a lemezgyűjtésről és publikálásról is. Egyik régi vágyam teljesült, amikor a Pannonjazz kiadónál megjelent a „The Unknown Hungarian Jazz” Vols. 1-2 (1942-1950) és a Vol. 3 (1939-1950) című három CD album a saját lemezeimből és a fotógyűjteményem egyes darabjaival illusztrálva. Arra is volt lehetőségem, hogy egy kis magyarázattal szolgáljak a közreadott hanganyagról. Ugyanis az itt megszólaló zenék magánfelvételek. Olyan felvételek, amelyek –ismereteink szerint- sohasem kerültek kereskedelmi forgalomba. Van köztük üveglapra vágott lemez, van Pyral- és hajlítható műanyagra vágott lemez, amelyen a barázdák középről indulnak kifelé és van röntgenlemez, amelynek –velem együtt- sokan járnak csodájára. Ez az alapanyag, az exponált röntgenlemez, a válságos időkben is szinte korlátlan mennyiségben állt rendelkezésre. Nem túl tartós, de könnyen lehetett rá, akár egyszerű vágógéppel hangbarázdákat vágni, és ránézve elsőre fel lehetett ismerni pl. egy gerincoszlopot, vagy egy mellkas bordázatának részleteit.

Március 23-án a Budapest Jazz Clubban adják át a Pernye András-díjat a protokoll szerint a Magyar Jazz Ünnepe megnyitó aktusaként. Tudom, hogy nem nagyon szeretsz szónokolni, de készülsz meglepetés beszéddel?

Nem készülök beszéddel, azon egyszerű oknál fogva, hogy a jelenlevő közönség ilyenkor már türelmetlenül várja a Magyar Jazz Ünnepe program szerint fellépő művészeit.

Köszönöm az interjút és még egyszer tiszta szívből gratulálok szerkesztőségünk nevében is.